KOLHAAS-SZINDRÓMA 2.

Nyugat és kelet – Kolhaas Mihály és Lúdas Matyi. Nézhetjük így is, s ha így nézzük, nem hibázunk. Mert ha Kosztolányinak igaza van, akkor „igen, Uraim alvajáró nép vagyunk, amelynek az élete is csak csoda, autoszuggesztió és álom.”
S ehhez az álomhoz jobban illik a mi Matyink, mint az ő Mihályuk.

Kolhaas Mihály, brandenburgi lócsiszár, „maga korának legderekabb s legszörnyűbb embere”, ki hitte a törvényeket. S amikor lovait a vásárra vitte, s Vencel úrfi elvetette tőle két pompás lovát, amelyeket még dologra is fogott s rosszul is tartott, miáltal a lovak állapota leromlott, Kolhaas Mihály elindult, hogy a törvény erejénél fogva igazságot szerezzen magának.

Elmegy a szászországi választófejedelemhez – hiába.

Elmegy Henrik városkapitányhoz – hiába.

Felesége is segítségére siet, egyenesen a brandenburgi választófejedelemhez viszi Kolhaas ügyét, ám a fejedelem katonái megsebesítik és meghal.

Kolhaas pedig gyilkos, gyújtogató s rabló lesz. Előbb Vencel úrfi várnagyát öli meg, aztán a vár népét is, asszonyt, gyermeket, ahogy sikerül. Aztán felgyújtja egész Wittenberget, mert azok nem adják ki neki Vencelt. Majd felgyújtja Lipcsét is (ha már arra jár), aztán Lützenbe rendezkedik be; a várat elnevezi „ideiglenes világuralmunk színhelyének”, saját magát pedig „Mihály arkangyal helytartójának” hívatja. S még hosszú és egyre bonyodalmasabb események követik egymást, mindenféle jogi csűrés-csavarás, egyfelől egy perben Kolhaas lovainak visszaadására és felhízlalására ítélik Vencel úrfit, egy párhuzamos perben pedig magát Kolhaast ítélik halálra és vagyonelkobzásra – s végül aztán fel is kötik.

Lángba borult a fél ország, meghalt egy csomó ártatlan ember, végül felakasztották az egész ügy kirobbantóját, de legalább a lovak visszahíztak. És persze győzött a „joguralom”.

S mindeközben remek viták zajlottak Kolhaas és Luther között (aki szintén feltűnik a történetben), jogról, kitaszítottságról és önbíráskodásról, s a mindig mindenkinél okosabb utókor Thomas Hobbes filozófiáját is belemagyarázta már az egészbe – Goethe úgy rühellte az egészet, ahogy van, Thomas Mann ezzel szemben el volt tőle ájulva.

Csak azt nem tudták, amit a mi Arany Jánosunk tudott: hogy az első bűn után nincs megállás, és jön a többi. S a büntetés sem megúszható. Tessék elolvasni a Vörös Rébék-et. Többek között az is erről szól...

Ezen a tájon másképpen mentek a dolgok. Egyfelől „Sósabbak itt a könnyek / S a fájdalmak is mások”, amiből következően „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások”. Ezt tudjuk, ezt ismerjük, ezt megszoktuk. Amibe nehezebb -sőt, talán lehetetlen- beletörődnünk, az inkább az, hogy „Ezerszer is meghalnak / S üdve nincs a keresztnek, / Mert semmit se tehettek, / Óh, semmit se tehettek.”

Ez ugyanis a teljes kilátástalanság perspektívája. De egy közép-európai nemzet, amely képes volt túlélni ezt az 1100 évet, s amelynek „élete is csak csoda, autoszuggesztió és álom”, nos, egy ilyen nép nem fog sem megrettenni, sem meghátrálni, sem túl sokat jogászkodni.

Lúdas Matyi lúdjait a vásárra menet elveszi Döbrögi, a zsarnokoskodó földesúr, s még deresre is húzatja a fiút.

Matyi az égvilágon sehová sem indul, hogy a törvény erejénél fogva igazságot szerezzen magának. Minek is tenné?

A mi Matyink elindul, hogy kitanuljon mindenféle mesterséget, ügyességet, furfangot, aztán hazatér, és ahogy ígérte, háromszor elveri bosszúból Döbrögit.

Elveri háromszor Döbrögit, s közben nem borul lángba a fél ország, nem halnak meg ártatlanok, nem folyik számos teljesen értelmetlen, hülye per, igaz, nagyszabású filozófia sincs a dolog köré kerítve, sehol egy kis Luther meg Hobbes meg Max Weber meg protestáns etika meg Felvilágosodás – Matyi van, Döbrögi van, egészséges bosszú van, meg helyrebillentett igazság és igazságérzet, és sok-sok kacagás.

Tessék választani...

Amúgy Aranynak erre is van receptje. A Toldi estéjében írja, mikor a haldokló, öreg Toldi, mintegy végakaratként így szól Lajos királyhoz:

„Végső rendelkezést tennék: de hát minek?
Nem igen van: miről. S ha volna sincs: kinek.
Nem hagyok örököst... csak egy hű cselédet:
Azt kötöm szivedre - - meg a magyar népet.”
„Szeresd a magyart, de ne faragd le” - szóla,
„Erejét, formáját, durva kérgét róla:
Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják?
Nehezebb eltörni a faragatlan fát.”

„Nehezebb eltörni a faragatlan fát” – nos, elnézve ezt a mai Nyugatot, alig van aktuálisabb mondandó, mint a Toldié. S ha megengedik, mielőtt tovább lépnénk, pusztán a gyönyörűség kedvéért álljon itt a legutolsó strófa is, költészetünk egyik csodája:

„Harmadnap olyankor, egy fölleges estén,
Domb emelkedett már Toldi Miklós testén,
Amelyet az őskert, bánatja jelével,
Behinte lehulló, sárga falevéllel.
Nem jelölte a sírt drága érc, vagy márvány:
Bence volt az emlék, lába felől állván:
Egy ásót ütött le, arra támaszkodék,
S elborítá a sírt új havával az ég.”

És akkor ideje tovább lépni. Mert Miklós ugyan halott, s az elmúlásról Aranynál szebben kevesen tudtak szólni, de mi még itt vagyunk élünk, a tetszhalottá váló, ön- és fajfenntartásra képtelenné vált, s így ön- és közveszélyes Nyugat szomszédságában, s fokozódó rémülettel figyeljük, mivé válik a világ, ahová annyira vágytunk egykoron.

Holott ideje megnyugodnunk.

S még inkább ideje szembe néznünk a hazai Nyugat-imádókkal, akik maguk (vagy az őseik) nemrégiben a legnagyobb Kelet- (szovjet és Kína) imádók voltak, s akiknek mindig muszáj valami másért rajonganiuk, annyira gyűlölik és jelentéktelennek tartják önmagukat.

Ezek a szerencsétlenek mind-mind Kolhaas-szindrómában szenvednek. Igen, Kolhaas Mihály történetéről előbb a német majd az egyetemes pszichiátria egy egész tünetegyüttest nevezett el. Patológiás kórkép ez, amelyet egyszerre jellemez bosszúvágy és súlyos kitaszítottság-élmény. Továbbá az, hogy a beteg megszállottan hisz a saját igazában (és csak abban), s ebből következően megszállottan ragaszkodik is hozzá. A beteg bármi áron érvényt akar szerezni saját vélt vagy valós igazának, s a tébolyultságig elhatalmasodik rajta a bosszúvágy, a megalázottság, a kisemmizettség érzete. Schreiber András írja:

„Önkény és önbíráskodás, korrupció és igazságkeresés állnak egymással szemben Kleist két évszázad múltán is aktuális kisregényében.

A lélek- és elmekórtan Kohlhaas-szindrómaként ismeri a kóros érvényszerzésbe tébolyulást. Megszállott igazságvágyók tünetegyüttese – demokráciákban a mániákus pereskedőké (idehaza egy pesterzsébeti épületgépészt neveznek-bélyegeznek «perkirálynak», aki az elsíbolt rendszerváltás okán '93 óta körbe perelte az egész országot, beleértve bírókat, ügyészeket, de még Sólyom László egykori köztársasági elnököt is), elnyomott csoportoknál pedig a terroristáké. «A Kleist-mű narratívája gondos részletességgel világítja meg a terror lelki hátterét» – írja Gerevich József Heinrich von Kleist kisregényének hőse és az öngyilkos merénylők lélektani hasonlóságairól szóló tanulmányában.

Nem biztos, hogy Kleist – mintegy sorvezetőként – efféle paranoiamodell felállításához szánta legragyogóbb prózai művét. Kiváltképp, hogy a Kohlhaas Mihály (1810) épp annyit foglalkozik a bosszúvágy kísértette igazságkereső őrülettel, mint annak kiváltó okával, azzal a megrázkódtatással, amikor az egyszeri ember becsületébe gázolnak, jogsérelmet szenved, és bárhová forduljon is, semmibe veszik. Súlyos trauma. (...) A Kohlhaas-szindróma egyik kísérőjelensége a bosszúvágy. Ősi mozgatórugó. Kleist művei telítve vannak alantas és magasztos gyűlölettel, de a Kohlhaas Mihályban sikerült igazán tetten érnie a «legfőbb szenvedély» lélektani, társadalmi és politikai hátterét.”

Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim (a szeretve tisztelt transzgendereket és a hetvenkét-féle egyéb nemi identitást most idő hiányában nem sorolom fel, de nagy-nagy szánalommal gondolok rájuk), íme, itt áll előttünk a komplett hazai ellenzékünk.

De míg Kolhaas Mihálytól legalább elvették a lovait, vagyis igazságtalanság érte és abba őrült bele, addig ez a mi ellenzékünk igazságtalanságot is kénytelen volt kitalálni magának, már a kiinduló pontjuk is puszta kitaláció, hazugság, hamis tudat – ezek a nyomorultak még megőrülni is csak úgy képesek, hogy előtte hazudnak (reggel, délben meg este).

Így születnek aztán azok a tévképzetek, amelyek szerint:

1.: Itt minden el van lopva

2.: Itt a hatalmon lévők korruptak, sőt, a legkorruptabbak

3.: Itt diktatúra van

4.: Orbán diktátor (fasiszta diktátor, kommunista diktátor -mikor, melyik)

5.: Orbán nem adja át a hatalmat

6.: Orbánt nem lehet leváltani csak forradalommal

7.: Nem is lesznek választások

8.: A választásokat el fogják csalni (ahogy már eddig is mindig elcsalták)

9.: A négy (öt, hat, hét) millió koldus országa vagyunk

10.: Nincs sajtószabadság

11.: Nincs szólásszabadság

12.: Az oktatás nem működik

13.: Az egészségügy nem működik

13 plusz 1: Semmi sem működik

Ez a Kolhaas-szindrómás elmebetegek telitalálatos totószelvénye – úgy is, mint hamis tudat.

Ez alapján, ennek okán, ez ellen vívják „szabadságharcukat”, mert ezeknek a nyomorultaknak testi-lelki kényszer a „szabadságharc” vívása, de csak akkor, ha nem létező ellenség és nem létező igazságtalanságok ellen kell harcba szállni.

Ha van valódi ellenség és valódi igazságtalanság, akkor inkább elmennek messzire, és onnan tesznek hűségesküt, többnyire magának az igazi ellenségnek, de gyakran előfordul az is, hogy ők maguk hívják ide az ellenséget, „segíteni”.

És ebben a hamis tudatban, ebben a Kolhaas -szindrómában lesz szerencsétlen, szánalmas, újévkor egy melegbár rötyijében nyomorultul elpusztuló Homonnayból is „szabadságharcos”, akit az „orbáni diktatúra tettetett el láb alól”.

De tessék mondani: mi dolgunk nekünk ezzel s ezekkel?

Semmi.

A 2010-es választást ne számoljuk bele, mert azt valójában önmaguknak köszönhették – hiába, a képességtelenséget, az alkalmatlanságot, a tehetségtelenséget, a gátlástalanságot, a gazemberséget és az elmebajt csak ideig-óráig lehet mindenféle szabadságharcokkal meg hazugságokkal meg ígérgetésekkel leplezni, ezekkel legfeljebb a „kormányzást lehet visszahozni a szarból”, szóval, 2010 még nem a mi verésünk volt.

Lúdas Matyi eddig eddig kétszer, 2014-ben és 2018-ban verte el ezeket a Kohaas-szindrómás, hülye Döbrögiket.

A harmadik most jön, 2022-ben.

S tudják, a harmadikhoz már kell egy ál Lúdas Matyi is, de a harmadik az, amelyen a nép végre felszabadultan nevethet, mert a harmadik az igazi, a legnagyobb nyilvánosság előtt zajló – s ráadásul éppen most, a harmadik előtt sikerült a leghülyébb Döbrögit előállítani.

S mindig az a legviccesebb, amikor a melldöngető, fenyegetőző, mindenkinél mindent jobban tudó faszkalap lép rá a gereblyére.

Ez a felvonás következik.

Az örök Matyik végső, csodálatos, végleg felszabadító győzelme.

Arra talán kevesen emlékeznek, hogy az eredeti műben, a harmadik verés hatására Döbrögi bizony megtér, s jó lesz. Olvassák csak:

„Nem is a’ vólt, Döbrögi mondja,
A négyelni való, megvert háromszor. – Az Isten
Így bánik, s bánjon valamennyi kegyetlen urakkal.
Ezt mondván, megtért a kastéllyába, s azonnal
Elküldötte a húsz láncsást, kegyelemmel akarván
Ójni magát ezután az erőszaktételek ellen;
És törvénytelenül nem bánt, hanem úgy, ahogy illik,
Embertársaival; jól is végezte világát.”

Hogy ez a mi Kolhaas-szindrómás ellenzékünk képes lesz-e felemelkedni a harmadik után Döbrögi magasságába – nos, majd elválik. Ha nem, hát legfeljebb elverjük őket negyedszer is.