„Fiat iustitia et pereat mundus” – „Legyen igazság, még ha belepusztul is a világ”.

Ez volt I. Ferdinánd jelmondata, uralkodásának, nemzetei irányításának legfőbb szervező elve, szabálya. Vagyis: mindig az igazságot kell szolgálni, teljesen függetlenül a gyakorlati következményektől.

Tiszteletreméltó idealizmus és naivitás is lehetne, ám ha Kolhaas-szindrómával párosul, akkor rettenetes pusztításra képes. Ha pedig a Kolhaas-szindrómában szenvedőnél még az őt ért „sérelem” is téveszme csupán, akkor van csak baj igazán!

Most idézetek következnek (betűhíven, lusta vagyok mindenhová kitenni, hogy „sic!”), kérek mindenkit, kösse be a biztonsági övét, szédítő mélységekbe fogunk zuhanni! Tessék:

1.: „Közeledik augusztus 20., amikor a pesti belvárosban szoknyás férfiak szar számokat énekelve körbehurcolnak egy mumifikált kezet, amiről csak annyit lehet tudni bizonyosan, hogy egy férfié volt, aki ha jobbkezes volt, ezzel maszturbált, és törölte a seggét (lapulevéllel valszeg, mert akkor még nem volt WC-papír). Imádjátok! Még mielőtt valaki azt feltételezné, hogy bajom van a körmenettel, annak elmondom, hogy semmi bajom nincs. Egyszerűen nem megyek oda.”

2.: „A poloskát is WC-papírba csomagolva dobtam ki nyáron az ablakon, de ahogy az Ózban a gonosz boszorkány halálát várták, úgy várom Orbánét is, és pezsgőt fogok bontani, ha megdöglik. Mert emberek élete szárad a lelkén.”

3.: „Tegnap Pécsen megvertek két férfit. Az egyik az eszméletét vesztette. A két férfi - egyébként orvosok - bűne az volt, hogy melegek. Szeretném megkérdezni ezt az aljas náci férget, érez-e személyes felelősséget a történtek miatt, de nem tudom, mert kitiltott az oldaláról.” (Ez Novák Katalinnak szólt, B.Zs.)

4.: „Azon gondolkozom, hogy ha este mindenki megeszi a töltött káposztát, az éjféli misére nem jönnek a szelek enyhe fuvallat illetve romboló tornádó formájában? Sosem értettem, miért himbálják a szoknyás férfiak (azaz katolikus papok) a füstölőt, mint alkalmi transzvesztiták a ridikült, de most már kezdem kapizsgálni: a tömjén az ördögöt állítólag elűzi, de amúgy a funkciója ugyanaz mint egy légfrissítőnek.

A nyáj tagjai meg miközben ülnek megkönnyebbülten, hogy idén is fiú, közben egymás fingját lélegzik be, és emiatt egy szavuk nincs. Dicsőség Jézusnak!”

(Ez utóbbi természetesen karácsony Szentestéjén, 20 óra 19 perckor...)

Kosztolányi azt írja a Pacsirtában:

„Igaz, első látásra érdektelenek mind, torzak és görbék, lelkük befelé kunkorodik. Nincs tragédiájuk, mert itt el sem kezdődhetnek a tragédiák.”

Ijas Miklós gondolja ezt magában, a Sárszegi Közlöny hírlapírója, s akikről gondolja mindazok, akik körülötte élnek, Sárszegen. S azt is gondolja, ő a befelé kunkorodó lelkűek felett áll, s azt is gondolta, nyitott a szenvedésükre, s érti őket – imigyen:

„Miklós biztosan látta maga előtt a nyomorult szobákat is, melyek sarkaiban söpretlen szemét gyanánt hever a szenvedés, életek piszka, évek során át felhalmozott fájdalom. „

Hát, ott hever, valóban. S nyilván ott hevert Homonnay Gergely életének piszka is a szobája sarkában, csak az a kérdés, érdekel-e ez bárkit.

Ugyanis a fenti idézetek tőle származnak. Homonnay Gergelytől.

Homonnay Rómában élt utoljára. Ahol a Lateráni Szent János Bazilika is van. Rómában, ami „mindannyiunk hazája”. S ahol Kosztolányi is járt egykoron – szintúgy hírlapíróként.

A Lateráni Szent János Bazilika a Római Egyházmegye székesegyháza, Róma püspökének, tehát a pápának címtemploma. Róma négy pápai bazilikája közül a legmagasabb rangú templom, magasabb rangú, mint a Szent Péter Bazilika. „Minden templom anyja és feje”, továbbá az ökumenikus anyaegyház cím birtokosa. Érdekesség, hogy a francia királyok IV. Henriktől kezdve ennek a főszékesegyháznak „első és tiszteletbeli kanonokjai”, s ami ennél is érdekesebb, hogy ezt a címet a Francia Köztársaság elnökei is örökölték, és mind a mai napig viselik. El tudom képzelni, milyen sokat jelenthet ez a neoliberálisok gyöngyszemének, Emanuel Macronnak…

A Septimius Severus császár építtette császári lovas testőrség kaszárnyájának romjaira épült hatalmas ókeresztény bazilikát X. Ince megbízásából a Római Magyar Akadémiának otthont adó Falconieri-palota kapcsán már megismert mester, Borromini alakította át az 1650-es években, a barokk ízlésének megfelelően.

És akkor lássuk a magyar emlékeket!

A főhajó második pillérén, II. Szilveszter pápa sírja felett emléktábla örökíti meg azt az eseményt, amikor Szent István és Szent László hódol a Magyarok Nagyasszonya előtt; s alatta pedig az a pillanat látható, amikor a pápa átadja a magyar királynak szánt koronát Asztriknak. Az emléktábla elhelyezését a magyar püspöki kar kezdeményezte, és 1910-ben került sor az ünnepélyes eseményre, amelyről Kosztolányi Dezső tudósított – imigyen:

„Sebbel-lobbal nagyon sietve, így a térdemen írhatok csak erről a színes és gazdag ünnepről. Mellettem két római újságíró körmöl, és szüntelenül ostromol a kérdéseivel. Miért hordanak kardot a magyar urak? Milyen törzseket képviselnek ebben? Mit jelent a kucsma és a kócsagtoll? Engem pedig a San Giovanni in Laterno reneszánsz ünnepe kábít; a világos ablakok, a gyümölcsös koszorúk, a szertartás tavasziasan kivirágzó ragyogása, és az a furcsa kedves szenzáció, hogy a templom vén falait most magyar szó és magyar ének csapdossa, s egy pillanatra mégis az érdeklődés középpontjába kerültünk. A bíborosok a magyarok formálta kör közepén ülnek a fekete és vörös színek nehéz, fullasztó pompájában. A kezükön vörös kesztyű, a kesztyűn vastag bíborosi gyűrű. Vörös szalagon lóg le fekete alapra az arany kereszt. Nincs mása ennek az ünnepélyességnek. Közbe-közbe kedvesen enyhíti a súlyos pompát egy premontrei fehér selyme, a dominikánusok és a ciszterciták társasága, a kanonokok hermelinje vagy egy-egy püspöki ruha fénylő lilája. Háttérben áll néhány római magyar pap, talpig vörösben. A „főtt rákok”, „i gamberi cotti”, ahogy az olasz humor nevezi őket. Azután a mi zászlónk és a pápai sárga-fehér lobogó testvéries ölelkezésben.

A színek meséje ez.

Nézem az arcokat. Különös, öntudatosan kifinomodott főpapi profilok ezek. Mikor bejöttek ide, láttam őket letérdelni az oltár előtt, s a térdhajtásukon és a kezük összekulcsolásán szinte valami parfüm lebegett, valami nemes hódolat és grácia, a hit és az előkelőség tömjéne. Minden mozdulatuk mintha néma muzsika lenne. Alianni bíboros finoman mosolyogva hallgatja az ismeretlen magyar szavak zenéjét. Mellette ül Merry del Val, az államtikár. Már egy fél órája nézem merész és zseniális profilját, és nem tudom megunni. Ez a hallgató arc beszél. Vékony és hosszú ajka csupa cselekvő erő, nyugodt és mégis mozgalmas vonásai mögött sötét szemeiben a spanyol faj régi, mély vallásossága szunnyad. Egy moccanása sem öntudatlan. Ő az igazi egyházi politikus. Mellette Lorenzelli bíboros. Sokáig időznék nála is, de nincs időm. Respighi bíboros olvasni kezdi latin beszédét, és átveszi gróf Zichy Gyula püspöktől az emléket, amelyet a magyar kereszténység a koronaadományozó II. Szilveszter pápa sírja fölé helyezett.

A menet már indul is a templomból a nagykövetségre. Útközben a villamoson elmesélem olasz kollégáimnak, micsoda az ünnep értelme. A koronánk eredetileg a lengyel királynak volt szánva, de II. Szilveszter éjjel álmot látott, s így került a pápai ajándék a magyar király birtokába. Minket tehát most egy álom hozott az olasz fővárosba. Egy kilencszáz éves álom. A signorék csodálkoztak. Micsoda nép, amelynek egy álom adta a kultúrát.

Minő erő, hogy egy ezredéven át meg tudta őrizni ennek az álomnak az emlékét. Igen, Uraim alvajáró nép vagyunk, amelynek az élete is csak csoda, autoszuggesztió és álom.”

Kinek milyen élet jutott, ugye, kinek milyen „életpiszok” gyűlt fel a szobája sarkában.

Kinek egy alvajáró nép élete, mely csupa autoszuggesztió és álom, kinek meg a fingszag.

S e megdöbbentő különbségből következik a távozás különbsége is. Kosztolányi így búcsúzik:

„Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.

Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.

Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.

Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.

Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos
feletek.

Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.” (...)

Hát, ez is egy búcsú (mert azért, ha szükséges, kezdünk háttal mondatot).

S van, aki az újév első napján, egy homokos bár klozettjében, egy szál egyedül, szerek társaságában vesz örök búcsút. S az is egy búcsú.

S a kétféle búcsú egészen biztosan összefüggésben van a szoba sarkában felgyülemlett életszeméttel. Ez nem is kérdés. A kérdés csak az, melyik korban melyikből lesz apoteózis...

(folytatjuk)