Budapesten, 1993. december 12-én hunyt el Antall József (született: Pestújhely, 1932. április 8., születésekor: dörgicsei és kisjenei ifjabb Antall József Tihamér) magyar politikus, könyvtáros, orvostörténész, muzeológus, Magyarország első szabadon választott miniszterelnöke a rendszerváltás után 1990-től 1993-ig.

"Én szolgálok, és addig szolgálok, amíg a szolgálatom hasznos." - Antall József.

Gyermek- és ifjúkorát a családi neveltetés határozta meg, melynek meghatározó elemei a demokrácia iránti elkötelezettség, a nemzeti érzelem, a keresztény erkölcs és társadalomszemlélet voltak.

Az elemi iskolát Pestújhelyen végezte, ahol gyermekkorát töltötte, majd 1942-től a budapesti Piarista Gimnáziumban tanult. 1948-ban a gimnáziumot államosították, így az ugyanott működő állami Ady Endre Gimnázium diákja lett, és ott érettségizett 1950-ben.

Már 16 évesen eldöntötte, hogy politikai pályára lép – amire később természetesen sokáig nem volt lehetősége. Az érettségi után az ELTE Bölcsészettudományi Karának 12 éven át volt hallgatója, 1950 és 1954 között nappali, majd kiegészítő szakon tanult. Történelem – magyar nyelv és irodalom szakon szerezte középiskolai tanári, levéltárosi, könyvtárosi és muzeológusi diplomáját. Szakdolgozatát Eötvös József népiskolai politikájából, bölcsészdoktori disszertációját Eötvös József politikájáról valamint az 1867-es kiegyezés előkészítéséről írta. Néprajzi, antropológiai, jogi, közgazdasági és orientalisztikai tárgyakat is hallgatott.

A diploma megszerzése után Antall a Magyar Országos Levéltárban, majd a Pedagógiai Tudományos Intézetben dolgozott. 1955-ben az Eötvös József Gimnáziumban kezdett tanítani, ahol 1956 októberében a forradalmi bizottság élére került. Részt vett a kisgazdapárt újjászervezésében és a Keresztény Ifjú Szövetség megalapításában. A forradalom leverését követően a szovjet és a kollaboráns magyar hatóságok többször őrizetbe vették, szabadlábra helyezése után is folyamatosan kihallgatták és vizsgálatot folytattak ellene, ennek ellenére továbbra is taníthatott. 1955 és 1957 között a budapesti Eötvös József Gimnáziumban magyar nyelvet tanított. 1957-ben a Toldy Ferenc Gimnáziumba helyezték át fegyelmi eljárással, ám 1959-ben politikai magatartása miatt végleg eltiltották a pedagógusi pályától.

Ezt követően két évig könyvtárosként dolgozott. 1963-ban a Magyar életrajzi lexikonba ő írta meg nyolcvan orvos életrajzát, s ekkor ismerte fel, hogy a gyógyítás története fontos, és részben feldolgozatlan tudományos téma. Az 1964-ben megnyílt Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyv- és Levéltárban előbb mint tudományos kutató dolgozott, majd igazgatóhelyettes, 1974-től pedig mb. főigazgatója, 1985-től főigazgatója volt az intézetnek (felettese, egyben segítője Schultheisz Emil volt előbb főigazgatóként, majd egészségügyi miniszterként). Több száz orvostörténeti publikációja jelent meg, s számos művet lektorált, szerkesztett. Elsősorban Benedek István orvostörténeti köréhez, a Hiúzokhoz kapcsolódott. 1968 és 1990 között szerkesztője, illetve főszerkesztője volt az Orvostörténeti Közleményeknek. Kutatásai kapcsán számos alkalommal került kapcsolatba külföldi orvosokkal, történészekkel. 1986-ban a Nemzetközi Orvostörténelmi Társaság alelnöke lett.

Először 1974-ben kapott nyugati országokba való kiutazást lehetővé tevő, ún. kék útlevelet, ekkor előbb Svájcba hívták, majd az NSZK-ban tartott több egyetemen is előadást (Düsseldorf, Marburg, Köln, Bonn, München).

Élete során több III/III-as ügynök írt róla jelentést.

Csoóri Sándor hívására kapcsolódott be az MDF munkájába, a párt rendezvényein 1988 elejétől vett részt. Az Ellenzéki Kerekasztal 1989. március 22-én jött létre, s az akkor már pártszerűen működő Magyar Demokrata Fórum Antallt is delegálta a megbeszélésekre. Antall az alkotmánymódosítást előkészítő I/1-es bizottságában dolgozott. Számos indítványa, kompromisszumkészsége, szakmai felkészültsége tette egyre ismertebbé

Antall Józsefet 1989. október 21-én elsöprő többséggel választották meg a küldöttek a Magyar Demokrata Fórum (MDF) elnökévé, s ez alapján egyértelművé vált, hogy ő lesz a párt miniszterelnök-jelöltje. Az 1990-es választások győztese az MDF lett, megszerezve a mandátumok 42,49%-át (Antall a budapesti területi listáról jutott mandátumhoz), így május 23-án ő alakíthatott kormányt. Aznap este az Országgyűlés 219 igen, 126 nem és 8 tartózkodással választotta meg a Magyar Köztársaság miniszterelnökévé, egyúttal kormányprogramjának irányelveit is elfogadta. Ezzel 1948 óta ő lett az első olyan miniszterelnök, aki nem volt kommunista. Nagy szenzációnak nevezte azt a kijelentést, hogy lélekben 15 millió magyar miniszterelnöke kívánt lenni. Ezt a kijelentést hamarosan sokan, köztük az ellenzék, sőt, még a párton belül is támadták, mivel a lélekben szót kihagyva úgy értelmezték, hogy ezzel megnyitotta a revíziót és vissza kívánja szerezni a trianoni békeszerződés értelmében elvesztett magyar területeket. Ezzel kapcsolatban az MDF egyik alapító tagja, Kiss Gy. Csaba is támadta kijelentését és azzal érvelt, hogy ez rontja a szomszédos országokkal való kapcsolatot is.

Antall az MDF, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) és a Független Kisgazdapárt (FKgP) koalícióját vezette, s kormányával megteremtette az átalakulás politikai, gazdasági és külpolitikai feltételeit. Az Antall-kormány fogadtatta el és hajtotta végre az átalakulást elősegítő törvényeket, a gazdaságot pedig növekedési pályára állította a ciklus végére.

1989 őszén az ellenzéki pártokat még az motiválta, hogy ha mégis a régi pártállami erők jutnának hatalomra az első szabad választások után, akkor a parlament kétharmados törvényeken keresztül ellent tudjon állni a restaurációs törekvéseknek. Az MDF azonban a választáson, még a KDNP-vel és az FKgP-val kötött koalíciója révén sem jutott kétharmados többséghez. Ezért Antall az ország kormányozhatósága érdekében paktumot kötött a legnagyobb ellenzéki párttal, a liberális a Szabad Demokraták Szövetségével (SZDSZ), mely alapján a kétharmados törvények témakörét húszra csökkentették. Ez a megállapodás lefektette a magyar demokrácia parlamenti működésének alapjait, ugyanakkor hozzájárult Magyarország euroatlanti orientációjához. Cserébe az SZDSZ kívánta adni a köztársasági elnök személyét és Antall támogatta és elfogadhatónak tartotta a posztra az SZDSZ jelöltjét, Göncz Árpádot, akit az országgyűlés sikeresen megválasztott.

1991. február 15-én ő írta alá Václav Havel csehszlovák és Lech Wałęsa lengyel elnökkel a Visegrádi Együttműködést. Nagy szerepet vállalt a Varsói Szerződés felbomlásában és a KGST megszüntetésében, valamint a megszálló szovjet csapatok 1991-es kivonásában. 1991-ben Strasbourgban Robert Schuman-díjjal tüntették ki Európa egyesítéséért és Magyarország európai kapcsolatainak bővítésért végzett tevékenységéért.

Miniszterelnökként Antall felügyelte a piacgazdaság előmozdítását és a külföldi befektetések vonzását célzó jogrendszer létrehozását. A kormánykoalíció a privatizáció és a kapitalizmus elemeinek megvalósítása közben próbálta stabilizálni a széteső gazdaságot, míg az MDF populista jobboldala a „nemzeti kérdésről”, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségek kérdésén dolgozott, és megpróbálta a kormány programjának középpontjába helyezni. A kormánypárt figyelmét az eszkalálódó szociális problémák helyett fokozatosan a rendszerváltást követően szabadabbá vált hazai médiakörnyezet felett kontroll megszerzése kötötte le. Ez az éles belpolitikai csatározásoktól fűtött időszak Médiaháború néven került be a közbeszédbe és a korabeli sajtóba.

A kapitalista rendszerhez történő visszatérés és az azt kísérő reformok Antall hivatali ideje alatt komoly társadalmi-gazdasági nehézségeket okoztak az ország számára. A Kádár-korszak teljes foglalkoztatottságáról (vagyis a kozmetikázott "gyárkapun belüli munkanélküliségről") 14%-ra ugrott a munkanélküliségi ráta. 1989 után közel 1 millió munkahely szűnt meg, amely tömeges elszegényedéshez vezetett. Sokan kényszervállalkozók lettek vagy az előző rendszerből örökölt kiterjedt szociális ellátórendszerbe menekültek. Az infláció éves szinten 23-35%-kal nőtt (a bérek és a nyugdíjak indexálását nem beleszámítva). A lakosság több mint egyharmadának életszínvonala a létminimum alá csökkent. Robbanásszerűen nőttek a jövedelmi egyenlőtlenségek és a társadalmi különbségek, ami irritálta az embereket. A korrupció és a feketegazdaság szintén drasztikus méreteket öltött. A korábbi kommunista időszak alatt szélesebb hatalomgyakorlási jogkörrel felruházott állami rendfenntartó szervek alulfinanszírozottsága és hanyag munkavégzése miatt az közbiztonság is összeomlott 1990-ben. A bűnözési mutató – különösen Budapesten – öt év alatt háromszorosára növekedett.

A belpolitika területén Antallnak pályafutása során nehézségekkel kellett szembenéznie: mivel az egykori Szovjetunió csak az ország kőolajfogyasztása 80%-át szállította kedvezményes áron, ötödét így a világpiacon kellett beszereznünk, az Antall-kormány 65%-kal kénytelen volt a benzin árát rendeletileg megemelni. A miniszterelnök szeptemberben szerette volna az ország nehéz, de nem reménytelen helyzetét a lakosság tudomására hozni, de az elkészült műsor bemutatását a Magyar Televízió akkori elnöke letiltotta. Az spontán kialakuló taxisblokád után az FKgP a koalíciós kormányból való kilépése arra kényszerítette, hogy 1992 februárjában átalakítsa kabinetjét, ez az átszervezés végül megmentette kormányát attól, hogy megbukjon. Az MDF-en belül Antallt folyamatosan támadta Csurka István, aki később önálló mozgalmat indított, létrehozva 1993-ban a Magyar Igazság és Élet Pártját (MIÉP).

1990 nyarán non-Hodgkin limfómát (a nyirokrendszer rákja) állapítottak meg nála. A betegség az Egyesült Államokban jelent meg nála, amikor ősszel meglátogatta George H. W. Bush elnököt. Októberben, hazaérése után azonnal kórházba került, majd két nappal a taxisblokád előtt sikeresen megműtötték. Ezt követően október 28-án, este 9 órakor a Magyar Televízió a kórházból közvetítette a "pizsamás interjút", amiben reagált az akut gazdaságpolitikai helyzetre. A beavatkozás sikeres volt, a további kemoterápiás kezelés után a miniszterelnök leletei 1991 tavaszán negatívak voltak, állapota gyógyultnak tűnt. Átmeneti tünetmentesség után, november végére a betegsége kiújult. 1993 októberében Kölnben transzplantációs műtétet hajtottak végre rajta, amely által eredményei ismét jók voltak. Novemberi hazaérkezése után leukémiát diagnosztizáltak nála, bár belevetette magát a munkába, állapota folyamatosan romlott és ismét kórházba került.

Halála előtt egy nappal Göncz Árpád a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét adományozta neki. A családján kívül csak kabinetfőnökét, Marinovich Endrét, a Miniszterelnöki Hivatal vezetőjét, Kajdi Józsefet és Boross Pétert fogadta, telefonon Tölgyessy Péterrel és Orbán Viktorral beszélt még. Betegsége – még a kormányzati ciklus lejárta előtt – legyűrte szervezetét, s 1993. december 12-én elhunyt.

Temetése 1993. december 18-án szombaton déli 12 órakor vette kezdetét, a koporsót a Kupolateremből az Országház előtt felállított ravatalhoz vitték ki. Szabad György, az Országgyűlés elnöke, Sütő András író és Bolberitz Pál címzetes apát búcsúztatták. Innen a Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe indult a menet, ahol Paskai László bíboros prímás, esztergomi érsek, Hegedűs Loránt református püspök, Harmati Béla evangélikus püspök, Schweitzer József izraelita főrabbi és Tőkés László nagyváradi református püspök mondtak beszédet a sírnál.

Utóda a miniszterelnöki székben Boross Péter belügyminiszter lett.

Forrás: Paprika blog
Kép: Antall József 1990-ben / Antall-család archívum (Péter Antall)
(Wikipédia)

NYUGODJÉK BÉKÉBEN!