Varga Judit:
“Az egyik ilyen januári eset emléke tisztán él bennem, amikor a nővéremmel töltöttem az estét.
Ő valahol máshol, egy társaságban szórakozott éppen.
Kettőnk közül én értem haza hamarabb. Lefeküdtem aludni és arra ébredtem úgy hajnali kettő körül, hogy hazajön.
Őrjöngve jött be a hálószobába, felkapcsolta a villanyt és hallottam, ahogy erősen ittas hanghordozással, válogatott szidalmakkal ostoroz, hogy hogy képzelem, hogy lejáratom a barátai előtt, mert nem tudott telefonon elérni.
Én azt a módszert alkalmaztam, amit a hosszú évek alatt kialakítottam, hogy ilyenkor jobb nem megszólalni, és úgy maradtam, ahogy voltam, neki háttal az oldalamon fekve az ágyban, várva, hogy válaszok hiányában majd lenyugszik.
De nem hagyta abba. Üvöltözés és szidalmazás közben sorban lerángatta az ágytámla tetején lévő könyveket és a hátamhoz vágta őket.
A könyvek egy része átesett rajtam és mellettem a földön landolt. Jól emlékszem, mert másnap reggel én raktam rendet.
Aztán levette a nadrágját és az övvel együtt azt is hozzám vágta.
Éreztem a csatot, ahogy a hátamat megüti. Egyre kisebbre próbáltam összekuporodni és vártam a következő ütést, féltem, nehogy a gerincemet találja el, de nem mertem megmozdulni.
Közben magamban egy szép dallamra gondoltam, hogy minél előbb vége legyen ennek a jelenetnek. Mert rutinom volt ebben bőven.
A hallgatásom bejött, egyszer vége lett, kiment a nappaliba és lefeküdt a kanapéra, ahol végül elaludt. Borzasztó érzés volt. De már akkor nem érdekelt. Akkor már régen elhatároztam, hogy elválok tőle.”