Én amúgy imádom, amikor az aktuális előadó naivan elmegy valamelyik külföldről finanszírozott szélsőbalos szerkesztőségbe beszélgetni egyet, majd az interjú egy adott pillanatában a kérdező felemelt mutatóujjal, feddőn nekiszegezi a kérdést, hogy az énekes-dalszerző vajon miért nem szokott fontos társadalmi, politikai kérdésekben megnyilatkozni, miért nem szidja minden számában tiszta erőből a kormányt, vagy magát Orbán Viktort.
Ilyenkor művészünk általában összerezzen, idegesen elkezd pislogni, lesüti a szemét, majd pironkodva nekiáll magyarázkodni; Hogy hát ő nem igazán szokott politikával foglalkozni, a dalaiban meg aztán pláne nem, különben is múltkor is posztolt már egyet a tanárokról, az miért nem elég a baloldali kultúrharcos újságírónak?
Később viszont- láss csodát- üzembiztosan megírja első politikus számát, amelyben természetesen nem a hatalmi pozícióban lévő Karácsony Gergellyel, a libsi cancel culturral, a Netflix történelemhamisításaival, esetleg a Woke tombolásával foglakozik, hanem jól nekimegy a kormánynak.
Ilyenkor a dollármédia minden egyes tagja örül, boldog, tapsol, ujjong, és lelkesen promózza az előadót, meg az előadó új nótáját.
Így megy ez.