Manfred és Ursula régóta tudta, hogy el fog jönni ez a nap is. Cirka olyan november óta be volt már vésve ez a naptárukba. Ja, gut.

Lehet készültek is rá lélekben. Valahogy olyan lelkesedéssel, ahogy fogorvoshoz készül az ember.

Úgy gondolom, Manfred és Ursula gyakorolta a művigyort. Nehogy még a végén sértett grimaszba forduljon az át. Még egy kis magabiztosságot is próbáltak magukra szedni, olyan brüsszeli fajtát. Elvégre, komoly vezetők ők, komoly felhatalmazással.

Aztán eljött a nap, amikor beiktatták Donald Trumpot. Ez a fickó nem az a fickó, gondolhatták magukban, ez már nem a migráns-, gender- és háborúpárti Joe, akit olyan lelkesen követtek.

Már nem az a vezető ül az Ovális Irodában, akit ők megszoktak. Akit ők kedveltek. Eloszlott a szivárványszínű köd Washington fölött, és valahogy ez a republikánus fickó nem olyan lelkes a háború szó hallattán. Meg aztán olyan sületlenségeket is beszél, hogy csak két nem létezik, a férfi és a nő. Ezért biztos kapna a nyakába akasztanának egy jó kis pert Berlinben.

De hát ez van, ezt kell szeretni – gondolhatta magában Manfred és Ursula. Csak ez a szelet demokrácia már nem volt olyan finom, mint Joe bácsié.

Aztán jött a művigyor, amit gyakoroltak. Meg a magabiztosság és a gőg, amit Brüsszelben szedtek magukra. És végül elmondták, hogy ők ketten mennyire várják már a közös munkát és hajlandóak együttműködni Amerikai újraválasztott elnökével.

Biztos a foguk is megfájdult, amikor ezt felmondták a videóba. A demokrata-adminisztráció emlékei nagyon gyorsan fakulnak, talán a béke is eszébe jut Manfrednak és Ursulának.

De ne csak Washingtonra figyeljenek, hanem Brüsszelre is. Mert lehet ma még ott a kényelmes szék és az iroda, csak hát, tudja, Manfred és Ursula, ha a patrióták meg tudták csinálni odaát, akkor Európában is sikerrel fognak járni.