Nagyobbik fiam 15 éves, a kicsik pont tegnap ünnepelték a 13. szülinapjukat.

Egyre többször kell sajnos kiegészítenem az iskolai történelemórákat - mit is várjunk olyan történelemtanároktól, akik szerint Pozsony neve helyesen Bratyiszlava… - a saját személyes tapasztalataimmal. Bár tudom, hogy reménytelen, mert azt az iszonyatot, azt a gyomrot szorító, félelemmel vegyült dühöt nem lehet szavakkal visszaadni, ami a gyerekkorom volt.

A létező szocializmus, a legvidámabb barakk.

Nekünk egy Nürnberg kellett volna, a vádlottak padján az összes kis mocskos függetlenített párttitkáral, kaptunk helyette egy mosolygós Peresztrojkát Glasznottyal. Kimehettünk Bécsbe hűtőszekrényért és Gorenje mosógépért, aztán Horn Gyula elvtárs elvágta az ünnepélyesen kihelyezett szögesdrótot a buzgó sajtómunkások előtt, és véget ért.

Gorbacsov hithű kommunista volt. Neki belefért a Gulag, belefért a besúgóhálózat, amely jelentett, ha valaki nem tapsolt eléggé, vagy kritizálta a Pártot, ezen a képen épp a Haynaut is felülmúló bosszúhadjáratot levezénylő tömeggyilkossal, az ócska, hazaáruló Kádárral mosolyog budapesti látogatásakor Ferihegyen.

De Gorbacsov hála Istennek elég gyenge ember volt ahhoz, hogy ne tudja megállítani az embertelenségből és istentelenségből kotyvasztott földi pokol, a Szovjet Birodalom széthullását, és elég erős volt ahhoz, hogy rácsapjon azok kezére, akik az atomgombot akarták nyomkodni, és az ötvenes évek terrorjához akartak visszanyúlni, megállítandó e szétesést. Ez utóbbiért én is azt mondom: megérdemelten kapott Nobel-békedíjat.

Isten majd ítél. A mi dolgunk az emlékezés, és hogy azokat a szörnyetegeket - öltözzenek bármilyen színű ruhákba -, akik újra akarják építeni, amit Gorbacsov - akaratlanul bár, de - hagyott széthullani, időben megállítsuk!

Béke poraira.