Talált írás, 2. rész.
(Ezt is átéltük.)
"...A fiú, aki már akkor tudta”
(Bolyx meséje nyomán – vasárnap délutánra)

Uram bátyám,

leültünk a karosszékbe, jól tartott bennünket a vasárnapi ebéd.
Odakinn verőfény volt, de bent... az a fajta fény, ami megpihen a párkányon,
és hagyja, hogy a lélek is ebéd utáni csendet tartson.

Meggyújtottam a pipámat.
Az első slukk mindig figyel. A második már emlékezik.

És eszembe jutott egy fiú.
Nem a legnagyobb volt a társai közt, nem is a leghangosabb.
De valahogy, amikor megszólalt, nem lehetett mással foglalkozni.

1989-et írtunk.
Nagy Imre újratemetése. Hősök tere.
És ott állt az a fiú. Fiatal, farmeres, kissé szögletes.
De volt a hangjában valami, amit nem tanítanak egyetemen.

Nem félt.

Nem számolt.
Nem mérlegelt.
Nem nézett hátra, hányan állnak mögötte.

Azt mondta:
„A szovjet csapatok menjenek haza.”

És abban a pillanatban, uram bátyám,
az egész ország először hallotta meg magát.
Mert néha nem az a bátor, aki üvölt,
hanem az, aki egyedül is kimondja azt, amit mindenki érez – csak fél elhinni.

A fiúból Orbán Viktor lett.
Pártja is lett, amit Fidesznek hívtak – még akkoriban csak „fiatal demokraták” voltak,
de már akkor is tudták: a vezetés nem pozíció, hanem vállalás.

Azóta eltelt harminc év.
Sokan jöttek-mentek.
De az a hang...
az valahogy mindig ott maradt.

Most, hogy a világ újra zúg, és a tanácsok nem tanácsolnak, csak ítélnek,
megint ott áll.
Csendben, de határozottan.
Nem kér tapsot.
Nem hajol meg.

Csak felemel egy zászlót, amire már rég nem mertek ráírni ezt:
Magyarország.

Ezért, bátyám, én nem azt nézem, hogy ki mit mond róla.
Én azt nézem:
volt-e ott, amikor kellett?
És ott van-e most, amikor senki más nem mer.

Ezért gyújtottam ma pipára.
Nem a politikára.
A tartásra.

Mert az ember néha elbizonytalanodik.
De aztán meglátja azt a fiút újra – már nem fiatal, de nem is fáradt –,
és megnyugszik.

Mert vannak, akik már akkor tudták,
amikor még nem kérdezték őket...."

Bolovits Gábor Bolyx $ ChatGPT 4,5 béta