Ők szívták vérünket – Szomszédok, avagy a mindenszarizmus diadala

Bámuljuk a dobozt. Eljött a rendszerváltás, rendszerváltoztatás időszaka, a Szabó-családból Szomszédok lettek, valami új, valami más, és mégis kellemetlenül ugyanaz. Életigenlés helyett a középszerűség diadala. Vérszívók, energiavámpírok különböző karakterekbe öltöztetve, látszólag emberek, de valójában varjak, lélek-tolvajok. Más szempontból ők a becsületes, „keményen dolgozó” kisemberek, például az otthonkába bújt, örökkön panaszkodó „Lenke néni”. Ő az egész sorozat alatt a férje, „Taki bácsi” vérét szívja, aki valamiért hagyja ezt.

A valóságban ezekből a házasságokból lesznek a családi tragédiák. „Lenke néni” egy szomorkás péntek reggelen, egy hosszabb, még számára is unalmas panasz-ária után kirepül az ablakon. Vagy „Taki bácsi” egyszerűen besokkal, idegösszeroppanást kap, esetleg merész lesz, és elválik.

És a sorozatban? „Taki”, a vidán lábtörlő taxisként dolgozik, de mégsem jómódú, senki sem érti, hogyan, mégsem jutnak egyről a kettőre, igaz, nem is akarnak. Ők megszeretik ezt a proli-létet, szeretve gyűlölik. Kertes házat cserélnek panelre, de belenyugszanak. Az első részekben még panaszkodnak, aztán elfogadják. Mint mi ötvenhat után – vagy bármikor? –: akkor itt fogunk élni.

Nem emeli fel őket senki, és szeretnek beleragadni a sárba..„Lenke néni” sem tudja otthagyni a boltot, dolgozik öregen is, totyogva, lehurrogva a lusta, figyelmetlen fiatalokat, hűségesen követve egykori főnökét, akit persze belül megvet, mások előtt kritizál.

Néha „Taki bácsi” is váltani akar, de a szerelő, akinél próbálkozik, természetesen csaló. Karvalyképére van írva. Csak a pénz, a mutyizás érdekli. Hol van ez a régi idők böcsületes kommunistáitól?

Ismerős? Hányszor találkozol egy nap ezzel mondjuk a Facebook-on? Múltkor néztem egy fotót, valami háziorvos néni rakta ki (ötvenezer követő), sok munkás eszi az ebédjét egy kifőzdében. Alá két mondat (több gondolat nincs ezeknél az oldalaknál), régen még tudtunk együtt enni, régen minden jobb volt! Gondoltam, hogy odaírom, vajon hányan besúgók a képről? Aztán nem tettem, nem szeretem, ha rögtön rámtámad egy keselyűsereg. A „Lenke nénik”, „Taki bácsik” gyermekei.

„Taki bácsi” is megszokta a rántás ízét, élete nagy csodája a vegeta felfedezése volt, máskülönben igazi moralista, igazi kommunista: nem választja, nem választhatja a szabadságot. Nem érdemli meg.

Kevesen tudják, de a karaktert megszemélyesítő Zenthe Ferenc keményen megdolgozott az elismerésért, azért, hogy egyáltalán színészkedhessen. Nem volt az papírforma a származása miatt. Zenthe a negyvenes évek elején a nagyváradi hadapród-iskolába járt, oda, ahová Mező nagyapám. Csak felette, mert idősebb volt. Nagyapa olyan büszke volt rá. Persze, hiszen Zenthét szerette mindenki. Nagyapám szerint már az iskolában is.

Viszont Rákosi Mátyásék szemében nem éppen ez volt a legjobb „ajánlólevél”. Nem véletlenül játszotta olyan jól a tényleg csodás kisugárzású Zenthe a Tenkes kapitányát, maga is harcolt a második világháborúban, így megkapta a kommunisták bélyegét ’45 után. Billogot a homlokára. Csak győzze ledörzsölni.

Itt is összeolvadhat a valóság és a mese: „Taki bácsi”, azaz Zenthe Ferenc örülhet, hogy él, hogy egyáltalán dolgozhat, hogy az átalakuló rezsim már befogadta a tehetséges „osztályellenségeket”, már akik túlélték a diktatúra nyíltan gyilkos változatát. Kádár nagylelkűségének köszönhetően „Taki bácsi” is furikázhat, lakása is van, együtt élhet a feleségével, múltját nem ismerjük, de azt sejtjük, hogy nem lehetett könnyű az élete, valahogyan csak megkeményedett. Megőrizve a humorát. Talán az védte meg a piától, a ráktól.

Ő a sorozat kevés pozitív, derűlátó szereplőinek egyike, neki kellene ellensúlyozni azt a végtelen keserűséget és savanyúságot, ami a többiekből árad. A gyűlölet-monológokból.

Meg persze hallgatnia „Lenke néni” örök károgását, akit a szintén kiváló Komlós Juci hitelesen játszott el. Rágondolva magunk előtt érezzük a vasárnapi ebédek rántott-hús illatát, az asztalra kihelyezett selyemcukrot és a felemelkedés, a boldogság elérésének képtelenségét. A maximum a hétvégi telek, mi nem utaztunk a Riviérára Kajdiékkal ugyebár. Ma sem repülünk Brazíliába velük, Amerikába se, így érdektelen, ha ki vagyunk tiltva, de legalább a Szomszédokot adjátok vissza! Ha a hegyeinket nem, legalább a Szomszédokot add vissza, kegyes vezető!

Maga „Taki bácsi” mintaférj, nem iszik, nem dohányzik, nem nőzik, nem kártyázik, tűr. Ez a kulcscselekvés. A tűrés.
A Szomszédok világában csak a kisembernek van igazsága, csak a proli-lét lehet őszinte, a gazdagok általában sznobok, elérhetetlenek, durvák. A baloldali álmoralizás zakatol, ahogyan „Taki bácsi” úgy a „Nagy Fehér” [enyje, de rasszista egy elnevezés, átírni, de azonnal!] is visszautasítja a felemelkedést. Büszkén!

Utóbbi a sorozat szentje: Mágenheim doktor. A félisten orvos egyértelműen a kopasz rendező, Horváth Ádám alteregója. Az a Kulka játssza, akinek apja Horváth közeli barátja, szóval vegyes lehet ez a karakter. Valahol szórakoztató vagy megejtő, hogy valaki ennyire el van telve magától. Mágen–Horváth. Formáz egy olyan szereplőt, aki megszemélyesíti őt. A Temuról rendelt káeurópai szentet.

Horváth Ádám, a jó kommunista. Vagy a jó baloldali. Nevezzük akárhogy. Kevesen tudják, hogy ’94 után ő volt Horn Gyula végrehajtója, Luca Brasija, hiszen személyesen ő vezényelte le a tévé „megtisztítását” a Médiaháború lezárásaként.

Ahogyan a Keresztapában is mondták, időnként elő kell venni a matracokat, jön egy-egy bandaháború és leszámolás, amikor lecsapolják a rossz vért. Éppen ezt tette Horváth tévéelnökként. ’94 után több mint száz jobboldalinak vélt vagy tartott tévést, szakembert küldött el egyszerre Horn Gyula kimondott, vagy ki nem mondott utasítására. Íme a „Nagy Fehér” valósága.

Horváth Ádám a sorozatban Mágenheimként szinte csak jót cselekszik. Ő nem a Haza, a Szomszédok bölcse, már-már egy kínpadon kinyújtott, magasabb, liberalizált – de még nem privatizált! – Rákosi Mátyás. Még idegesítő feleségét, csúnyácska, kövérkés és nagyszájú lányát is elviseli – játssza a roppant gyenge és antipatikus Ábel Anita.

Megírtam, utóbbi hogyan kerülhetett bele a sorozatba. Apja fiatalon egy propaganda-regénnyel jelentkezett, majd az aczéli kultúrállam megkerülhetetlen szereplőjévé vált: ő írta azt a Filmlexikont, amelyet külön is elemeznünk kellene. Gera Zoltán színművész '90 után arról beszélt, hogy őt például tudatosan hagyta ki Ábel Péter a lexikonból. Merthogy egy időben egy koncepciós ügy miatt börtönben volt. Nézzétek meg a korszak gyerekszereplőit. Sok-sok olyat találtok, akit a befolyásos papa, mama tuszkolt be, hogy aztán milliók elméjébe beleégjen a neve, az arca.

De vissza a Nagy Fehérhez. Bár rengeteget dolgozik, mégsem vált. Egyszer elkezd magánpraxisban dolgozni, de annyira megutálja a kevesebb munkát és a sok pénzt, hogy inkább otthagyja.

Hiszen a pénz büdös. Kapitalista dolog. Már a sorozatban. Hiszen a szereplők (és nyilván Horváthék) elképesztően sokat keresnek. De tényleg, nagyon-nagyon sokat. A rinyálásért.

Persze valahol a Nagy Fehér is ember. Szeretője lesz. Sőt: szeretői. Ezt mi, nézők is megértjük. Vagyis: meg kell értenünk. Eleget tesz ő a népért ahhoz, hogy ezt megengedhesse magának. Júlia olyan keserű. Hibákat a régi elvtársak is elkövettek! A lényeg, hogy tanuljunk belőle! A Mágen' is mindig visszatér az akolba. Mert az akol a biztos.

Mágenheim kétségtelenül a nők bálványa, de mellette óriási szaktekintély, lehetne ő „nagy orvos” is – ahogyan Horváth Ádám is nagy rendező, egy Szabó István nyilván –, de nem, mert a kisembereket választja, ahogyan Horváth. Csak semmi nagyravágyás. Csak semmi komoly karrier. Jobb ötlet kizsigerelni magunkat és beleragadni a sárba. Nem emel fel minket senki sem.

Csak fogadjuk ezt el. A mocsár valahol meleg. Cuppan és puha.

És a Kádár-nosztalgia.

„Ha megnézzük, hogy kik írták, kik feleltek érte – Horváth Ádám mellett például a pártiskolás éltanuló Miskolczi Miklós–, akkor nincs ebben semmi meglepő – írtam A tévé megszállása végén. – Ők jól éltek a szocializmusban. Ők bátran nosztalgiázhattak. Ők elmehettek Nyugatra is. Éppen Vitár Róbert, azaz „Tárnoki László” jelentette a következőket:

„Horváth [Ádám] az elmúlt évben hosszú nyugati turistaúton volt Csűrös Karolával. Londonban találkoztak Vitrayval, néhány napot együtt töltöttek.”

Mindezt 1965-ben. Persze, hiszen mind individualisták voltak, és szabadok. Már akkor is.

Nekik később is érdemes és evidens volt összemosni a rendszerváltás előtti és utáni korszakot, mintha a különbséget csupán a kenyér és a konyak ára jelentette volna. Ők félhettek attól, hogy esetleg valaki, valahol majd számonkéri a múltjukat. (Ugyan már...)

Nem tudhatták biztosan még ’90-ben, hogy erre nemhogy nem kerül sor, de minden területen ők, ezek a volt elvtársak maradnak a hangadók. Hogy senki, egyetlen kettétört pályafutású színész vagy színésznő sem fogja szembesíteni mondjuk a „Béla bácsit” alakító Both Bélát a diktatúra idején játszott szerepével.

Elmondani róla, hogy Major Tamáshoz hasonló, rettegett igazgató, pártököl volt ő is. Így gondtalanul átvészelte a váltást. Sőt, annyira szerepeltetni akarták Horváthék, hogy még azt is elhitették velünk: teljesen normális a közel kilencvenéves „Béla bácsit” erőszakkal az iskolában tartani, a nála fiatalabbaktól elvéve a munkalehetőséget. De ezt is megmagyarázták: ő [Both] volt a klasszikus, az „igazi pedagógus”, ami igen elborzasztó azt nézve, hogy a szerepe szerint ’45 után emelkedett fel ő is. Mit művelhetett vajon akkoriban – a képzeletbeli síkon maradva – a reakciós, osztályidegen gyerekekkel a „Béla bá'”?

A Szomszédok erjesztő, destruktív, lélekromboló hatása még ma is felmérhetetlen. Képzeljük el ezt a depressziós társaságot egy valódi krízis, egy háború vagy a Covid, a megszorítások, az infláció idején. Energiavámpír monológjaikat hallgatva sokan választhatták volna az önkéntes halált. Mert a Szomszédok szerint a Wasteland, a Kárhozat földje nem Bulgária vagy egy elképzelt apokaliptikus jövő, hanem maga Magyarország. (Ismerős?) Ahol megállt az idő, ahol az emberek folyvást sátántangót járnak, ahol hiába az Etusok és „nagy fehérek” igyekezete, a prolik szorgalmas zsörtölödése, az átlagember és az elit mindent elront. Mindig és mindenkor. (Ismerős?)

Más kérdés, hogy a közösségi média hatalomátvételével Szomszédok-karakterek százait, ezreit kaptuk a nyakunkba – ők azok, akik mindenhez értenek, akik mindvégig csomagolnak, akik „mindvégig tudták” (mindegy mit, de azt igen), akik végigkárogták az elmúlt éveket, innen és onnan. A mindenszaristák.

Itt vannak és maradnak velünk örökké, egy száz- és mégis egyarcú karakter: nem az ős Kaján, hanem az ős Proli.

Most akarnak visszatérni a képernyőre Szomszédokék. De jó is lenne, Istenem.

Eszembe jut erről a Kex együttes zseniális dala, a Zöld-sárga. Annak is a vége.

„Katonák szájában
Ereim végei
Úgy szívják véremet
Csak ebbe ne halljak meg!
Csak ebbe ne haljak meg!
Csak ebbe ne haljak meg!”

Csak ebbe ne, Etus.