Napi Thuróczy:

https://t.me/thuroczyrichard

“Nagyon vicces üzeneteket kaptam az egyik előző posztommal kapcsolatban, amikor arról írtam, hogy még bennem is megmozdult valami, amikor Magyarországon két relatíve sikeres ember egy podcastben arról beszélt, hogy csak kitartás kell az élethez meg sok szorgalom, aztán minden sikerülni fog.

Hogy ne kelljen egyenként válaszolnom a kifejezetten sok életérzésében megsértettnek, inkább megírom ide. Szóval, ha az ember szétnéz, hogy például a húszas éveikben járók között hány magányos, befordult, haragos, negatív, antiszociális ember van, miként az én korosztályomban is már éppen elegen vannak ilyenek, akkor talán felismeri a probléma tüneteit. Egy csomó kattanás, nyomorúság, állandó elégedetlenség és harag, illetve az állandó igény a pszichológusra meglehetősen feltűnő. Ez az egész csak azért van, mert az átlagembereknek (és az átlag alatti képességűeknek) hihetetlen mértékű és szó szerint lehetetlen elvárásaik vannak a saját jövőjükkel kapcsolatban. Milliókat akarnak keresni havonta, el akarnak költözni olyan helyekre, ahová csak nagyon keveseknek jut osztályrészül, állandóan utazni és költeni akarnak, olyan tárgyakra és szolgáltatásokra vágynak, ami nagyon kevés ember kiváltsága a Földön. Ennek ékes bizonyítéka a messze a saját anyagi lehetőségeiket meghaladó okostelefonok birtoklása, amik képességeit egyszerűen sosem használják ki, nem keresnek velük pénzt, nincs valódi szükségük a képességeire. Lehetőséget akarnak mindenre, állandó mozgást és csak abban akarnak biztonságot, hogy bármikor válthassanak bármire, ne legyen elköteleződésük semmi és senki felé. Aztán csodálkoznak, hogy még magányosak is lesznek.

Az élet nem ilyen, ez csak nagyon kevesek osztályrésze és ha valaki állandóan felfelé törleszkedik, csak felfelé néz, akkor nem veszi észre azokat a lehetőségeket, amik vele egy szinten vannak. Egyszerűen már azért nem tudnak továbbjutni az életben, mert olyan lépcsőkre akarnak felugrani, amik túl messze vannak nekik ahhoz képest, ahonnan indultak. Mindenki a saját lehetőségeihez képest tud eredményeket elérni és ezek a kiindulópontok mindenkinél máshol vannak. Más genetikát örökölt, így nem csak a fizikuma, de a szellemi képességei, lehetőségei is mások. Más neveltetést kapott, más mértékben foglalkoztak vele a szülei, más környezetben nőtt fel, más anyagi és szociális lehetőségei voltak, más dolgokat látott, más dolgokat ismert meg és tart viszonyítási pontnak. Egyébként a legtöbb mai európai embernek az a legeslegnagyobb problémája (ezt nekem, mint médiában két évtizedet eltöltő, rengeteg különféle emberrel beszélgető, sok felmérést megrendelő és látó embernek talán el lehet hinni), hogy úgy akar dolgokat elintézni, úgy akar boldogulni, hogy közben nincs tisztában a saját képességeivel és saját lehetőségeivel, mert nem ismeri saját magát. Nem tudja mi áll jól neki, csak megveszi azt a ruhát, ami neki valakin tetszik. Nem tudja, milyen tehetsége van, mert soha nem szólt neki senki róla és saját maga gyáva volt ahhoz, hogy kísérletezzen tizenéves korában. Nem tudja a saját fizikai korlátait, mert soha nem csinált őrültségeket, nem kereste direkt a veszélyt, a bajt még tizenévesen, hogy kiismerje a saját ösztöneit. Én nem azért jártam szegénységbe, fegyveres konfliktusokba meg forradalmakba, mert meg akartam halni, hanem azért, hogy megtudjam, milyen az és hogy megállom-e a helyem vész esetén.

Az egyik legabszurdabb ilyen tapasztalatom az volt, amikor néhány évvel ezelőtt munkatársat kerestem a cégemnél és két kritérium volt megadva, az angol és az orosz nyelv ismerete. Nem papírt kértem, hanem folyékony beszédkészséget és jó fogalmazáskészséget mindkét nyelven. Az egyik jelölt, egy fiatal nő el is jött a megbeszélt találkozóra, ahol én oroszul köszöntöttem. Ő előbb zavarba jött, majd valamit válaszolt és elkezdett hozzám magyarul beszélni. Én folytattam tovább, beszéltem hozzá oroszul és ekkor magyarul azt mondta, hogy "hát én nem így készültem". És ekkor angolra váltottam és erre sem volt "felkészülve". Mindkét nyelvből nyelvvizsgája volt, nekem meg azóta sincs, mert sosem érdekelt. De a fizetési igény már a válaszlevélben meg volt adva.

10 év a minimum, amíg valamiben az ember olyan mértékű tapasztalatot szerez, hogy el tud jutni azon a területen egy érdemi szintre. Ha 14 évesen kezdi, mint én, akkor kb. 24 éves korára lesz jó kapcsolati hálója, jó lehetőségei a továbblépésre. Ha 18 évesen kezdi, akkor 28 évesen. Ha egyetemre jár és csak utána kezd el dolgozni, akkor pedig ki lehet számolni, hogy mikorra lesz belőle olyan ember, aki már normális fizetésért tud dolgozni és elkezdhet élni igazán szabadon.

Most viszont minden azonnal kell és rohadtul budapesti lakást akar tulajdonolni mindenki, még Ecsegről indulva is. És akkor arról még nem is beszéltem, hogy szinte minden szülő, nagyjából két évtizede azt mondja az általában egy szem gyerekének, hogy legyen diplomás, mert akkor lesz jó fizetése. Nem érdekes, ha a gyerek autókat szeret bütykölni, fával szeret dolgozni, jól fizikuma van és lehetne sportoló vagy katona, az se baj, ha olyan hülye mindenhez, mint egy átlagos Mónika-Show szereplő. És így is történt: Jönnek ki az egyetemről diplomával az életre is alkalmatlan szerencsétlenek, akik nem értik, hogy miért nem veszik fel őket sehová, hiszen diplomájuk van. Apa meg anya viszont nem ilyen ember volt, nincs otthonról hozott anyag, teljesen más környezetből jött a fiatal. Aztán haragszik a világra, hogy egy kávézóban dolgozik, amíg el nem megy valahová Nyugatra, tudom is én, raktárosnak.

Pedig lehetett volna boldog ember autószerelőként, asztalosként vagy sportolóként, edzőként, katonaként vagy rendőrként.

És ez a válasz arra is, hogy miért vannak migránsok Magyarországon is, akikkel tele vannak a gyárak, még ha ideiglenesen is, ahogyan a futárok is ázsiaiak. Németországot pedig nem kell értelmeznem. Ezúton szeretném jelezni, hogy sajnos Moszkvában is hasonló a helyzet, alig találni oroszországi embert, aki Moszkvában fizikai munkát végez. Coachok, vloggerek, vonatkerékpumpálók meg sütemény-stylistok akarnak lenni. Belül üresek, nincs tapasztalatuk, nincs ismeretük, de mondani akarnak valamit.

Egy moszkvai barátom ma este azt mondta nekem, hogy hát ezt a jelenéséget is meg lehet érteni: Ha tudod, hogy az egyik állásban, egy irodában 200 ezer rubelt kapsz, egy gyárban meg 50 ezer rubelt, akkor naná, hogy senki sem akar egy gyárban dolgozni. Erre én annyit mondtam neki, hogy ez tök jó, csak mondjuk, ha nem hazudták volna évtizedekig azt az embereknek, hogy bármi lehet belőlük, akkor nem tartanánk itt. Nem lenne ennyi függő (mindegy mire függött rá), nem lenne ennyi agresszív, haragos, csalódott ember. Senki nem kötelez senkit arra, hogy egész élete során utcát söpörjön, az nem egy életcél. De ha nem akarsz migránsokat, akkor elég gyereket kell csinálni, mint régen, akiből egy okos lesz, egy erős, egy meg olyan kis szerencsétlen. Régen az egyiket katonának adták, a másikat ügyvédnek, a harmadik meg olyan semmilyen volt. De kellenek az ilyen töltelékemberek, noha senki nem akar az lenni. Viszont ha mások töltelékembereivel veszed körül magad, akkor egy idő után az az ország az övék lesz. Mert ők a sűrűje.

A Nyugat bukását nem Orbán, nem Putyin, nem Xi meg a többiek okozzák, hanem az a hazugság, hogy minden ember ugyanolyan értékes és mindenkinek lehetőséget kell adni mindenre. A reklámok, amik azt hazudták, hogy bárkiből lehet bármi. A közösségi oldalak, amin a valódi gazdagok nincsenek fent, mégis tele van wannabe gazdagokkal, akik magángépeken fotózkodnak Gucci-táskával, holott az igazán gazdag ember elrejtőzik, mert nem akarja, hogy tudják, ő nagyon gazdag. Villogni az akar ezzel, aki azt akarja, hogy felfigyeljenek rá. Aki belül szegény. Aki kompenzál. Akinek gyerekkorában apa meg anya nem vette meg azt a biciklit, amit annyira vágyott és ezért felnőtt korában, kerül amibe kerül, de vett magának egy Bentleyt.

Minél csóróbb helyre mész, annál több a boldog ember. Mert ott egymásra vannak utalva, mert közösségben kell élni és mert az élet nem úgy van berendezve körülöttük, hogy egyedül életben tudnának maradni. Az élet nem a fogyasztásról szól, nem tudnak bezárkózni egy kis lakásba, ahol reggeltől-estig japán sorozatokat néznek és számítógépes játékokkal játszanak, térdig érő redvában, aztán reménykednek, hogy aznap is lehet home officeból dolgozni, mert annyira gyűlölik a többi embert, de minimum annyira félnek tőlük, hogy még telefonálni is utálnak, csak chatben kommunikálnak.

A nyugati világban nincs valódi társadalom, az emberek egymás mellett élnek. Pillanatnyi érdekközösségek vannak és mivel ezek idővel véget érnek, a sok rossz tapasztalat után mindenkivel szemben negatív előítéleteik lesznek. Olyan ez, mint a rasszizmus: Az egyén szempontjából logikusnak tűnik a sok empirikus tudás alapján, ám objektíven nézvést égbekiáltó ostobaság.

Amikor sikeres emberek azt mondják széles tömegeknek, hogy neked is sikerülhet, csak tarts ki és hajts, akkor nem is tudják, mekkora bűnt követnek el. A legtöbb embernek nagy családra van szüksége, hogy legyen, aki örömet okoz neki, hogy legyen kinek drukkolni, hogy legyen kit szeretni és legyen, aki támogatja őt. Ez sokkal nagyobb öröm, mint tárgyak kicsomagolását nézni a YouTube-on, aztán megvenni és lefotózni, hogy neked is megvan. Ez pont olyan, mint a pornó. Nagy mennyiségben egyszerűen kirohad tőle a lelked.”