Egészségügyi "élményeim 1.rész"
Kórházi pizza és a lesz@rom mentalitás!
Avagy nem csak a rendszerrel van a hiba, hanem az egyénnel is.

Szeretném leszögezni rögtön az elején, hogy nem vagyok sem orvos, sem nővérellenes. Sőt hihetetlenül tisztelem a munkájukat. Számtalan jó példa van előttem, mivel több orvos is van a családunkban, illetve a baráti körünkben, a belgyógyász/háziorvostól kezdve az ortopéd sebészen keresztül az onkológusig. Sőt. Legnagyobb gyermekem is annak készül.Az első diplomáját idén szerezte (igaz azt még nem az orvosin) és úgy döntött, hogy felvételizik a SOTE-ra, mert az egészsügügyben képzeli el a jövőjét, ez érdekli igazán és szeretne gyógyítani, segíteni az embereknek.
Ezt csak azért írom le, hogy nehogy az a vád érjen, hogy a véleményem orvos, vagy nővérellenes fröcsögés. Ez a kis írásom is azért született, mert 51 éves koromra szilárd meggyőződésem az, hogy a probléma megoldásának a legelső lépcsője mindig az, hogy egyáltalán felismerjük azt, hogy probléma van, megpróbáljuk megkeresni az okokat, végül ezek alapján próbáljunk meg változtatni.
Szóval.
Állandó vitatéma a közbeszédben az egészségügy állapota. Az egészégügy állapotáért mindig hangosan szidjuk a rendszert és a kormányzatot. Minden problémáért őket okoljuk (legtöbbször jogosan.
Ugyanakkor még soha nem láttam írást arról, hogy mi lehet a jelenlegi helyzetben az egyén/egyének felelőssége? Mennyiben tehetnek esetleg ők maguk (is) mondjuk a várólisták hosszáról, vagy az ellátás színvonaláról, vagy az általános egészségügyi hangulatról?
Szeretnék elmondani kettő történetet, amely személy szerint velem, illetve a hozzátartozóimmal esett meg az elmúlt időszakban és személyesen tapasztaltuk meg azt, amikor nem feltétlenül csak a rendszer, hanem az egészségügyi dolgozók hozzáállása okozta inkább a problémákat.
Első eset.
Tél van, december. Budapest melletti agglomerációs kisváros.
A fiatalabb gyermekeim kimennek korcsolyázni a város által felállított kicsi jégpályára. Édesanyjuk kitalálja, hogy ő is velük tart, bár már 20 éve nem korcsolyázott, de a kori még megvan, meg ez különben is olyan, mint a kerékpározás vagy az úszás, ha az ember egyszer megtanulta, akkor nem felejti el. Kimennek.
Egy ideig minden rendben megy, aztán megtörténik a baj. Édesanya fenékre esik. Esés közben reflexszerűen maga alá kapja a kezeit, hogy csillapítsa az esést. Valami reccsen a csuklójánál és rövid idő alatt hatalmasra duzzad a csuklója. Telefonálnak nekem, mivel édesanya így biztosan nem tud vezetni. Én értük megyek, a gyerekeket hazahazaviszem és közben hívom a mentőket, hogy megtudakoljam, melyik kórház az ügyeletes. A mentősök azt mondják, hogy küldenek egy mentőt várjuk meg! Mondom nekik, hogy a mentő sem fog tudni mást csinálni vele, mint, hogy kórházba viszi, de akkor már inkább zárjuk rövidre a dolgot, csak árulják el, hogy hova vigyem, hogy ne autókázzak feleslegesen. Elárulják, hogy a Merényibe.
20 perc múlva ott vagyunk. Besétálunk a sürgősségire, ami meglepő modon szinte teljesen üres, mindössze egy felkötött kezű néni ücsörög a folyosón egy fiatal lány, vélhetően az unokája társaságában.
Leülünk, várunk. A feleségem falfehér arccal ül mellettem, ölében a felduzzadt kezével!
Eltelik 40perc, a kezelőbe se ki, se be senki, de hallani, hogy bent beszélgetés folyik. Gondoljuk, hogy valakit kezelnek bizonyára. Újabb 20 perc után kinyílik a kezelő ajtaja, behívják a nénit. A nyitott ajtónál látni, hogy a dolgozókon kívül páciens nincs a kezelőben. Öt perc és a nénit viszik is fel az emeletre, műteni kell. Így csak mi maradunk ketten a feleségemmel. Bent csak a dokik és az asszisztensek vannak, a beszélgetés az megy, hiszen hallani kint is.
Újabb 30 perc várakozás történés nélkül, amikor is megjelennek a mentők egy idős nénivel, aki elesett a jeges járdán. A néni fekszik a hordágyon és láthatóan nincs jól.
Természetesen őt veszik is be egyből, két perc és már vizsgálják is, újabb 10 perc és őt is viszik fel az emeletre immár a kórházi dolgozók, mert a mentősök már elmentek.
Újabb 30 percig ücsörgünk a folyosón anélkül, hogy bármi is történne. Gondolom, hogy bekopogok. Az ajtón lévő nyitható ablakra nagy betűkkel kiírva "Kérjük, hogy ne kopogjanak"! Ekkor már kezd elfogyni a türelmem, mert kettő óra alatt sem jutott be a kedvesem,aki szintén nincs jó bőrben.
Ekkor nyílik a folyosó ajtaja és egy pizzafutár érkezik. Elővesz egy kb 60 cm átmérőjű pizzát és bekopog. Az ajtó kinyílik, az egyik asszisztens átveszi a pizzát, kifizeti és csukja be az ajtót. Na, nálam itt szakadt el a cérna!
Tudni kell rólam, hogy igyekszem nagyon kulturáltan viselkedni, de amikor lejön a köd, vagy bunkón visekednek velem, akkor lejön a fátyol, suttba dobom az úriember énemet és nagyon alpári tudok lenni. Ilyenkor a másik fél minden lehet, de királylány vagy királyfi biztosan nem.
Felálltam, odamentem az ajtóhoz és bekopogtam.
Kinyílt az ajtó és megkérdezte az asszisztens fiatalember, hogy " Mit szeretne"?
Mondom neki a saját kedves stílusban, hogy "elmennék szívesen ketchupért bazzeg"!
Nem értette a mondókámat, így folytattam.: " ugye most nem álltok neki megzabálni azt a qrva nagy pizzát, amikor a feleségem több mint két órája ül az üres folyosón egy (vélhetően) törött csuklóval és ti meg itt kvaterkáztok b.sszátok meg.
Mivel 180 cm és 105 kg vagyok vélhetően hatásos volt a monológom a 70 kg-os hidrogénes hajú fiú asszisztensnél, mert kb 5 másodperc múlva megjelent egy fekete hajú doki, rögtön behívta a nejem, betessékelt engem is, vizsgálat,röntgen, csoki,ropi,rágógumi...mindjárt volt minden sínen voltak a dolgok.
Elnézést kértem a dokitól a viselkedésemért, de mondtam neki, hogy mi tényleg és igazán türelmesen vártunk kettő órát, sőt, tovább is vártunk volna, ha azt látjuk, hogy pörgés van és egymás után jönnek a betegek, de a két idős néni 2x5-10 perces kezelése nem tűnik annak!
Egy kis pénzzel is megpróbáltam megolajozni a dolgokat...... Persze nem fogadták el.
A doki közölte, hogy ilyen-olyan törés van az asszonykám csuklójában, amit ha nem operálnak meg, akkor is meggyógyul ugyan, de soha nem lesz tökéletes, szűkült lesz a mozgás tartománya. A feleségem a műtét mellett döntött, mondván, hogy nagycsaládos édesanyaként neki fontos, hogy jól működjön a csuklója.
Szóval. A doki rögzítette a csuklót, intézett neki ágyat és mondta, hogy menjen fel az osztályra. Mondtuk neki, hogy a kisebb gyermekeink otthon vannak (némi pánikban, hogy mi van az anyukájukkal) és mi is szinte a jégpályáról jöttünk,ezért ha úgy is csak reggel műtik, akkor hazaszaladnánk, lefürödne az asszony, összepakolnánk a dolgait és még az éjszaka folyamán vissza is jövünk. (Éjfél körül jártunk)
Így is lett, autóval haza, gyerekek megnyugtatása, fürdés, pakolás, vissza a kórházba. Hajnali 3.00-kor értünk be, egyből fel az osztályra, tudtak rólunk, vetett, friss, tiszta ágy, kedves nővérke , lefekvés, búcsú, én haza...
Másnap reggel műtét.
Műtét rendben, anya pihen.
Délelőtt többször hívom, nem veszi fel a telefont. Abban maradtunk, hogy délelőtt beszélünk és délután megyek hozzá, viszek mindent, ha valamire szüksége van.
Rengeteg munkám volt, nem tudtam otthagyni, de nagyon idegesített, hogy nem veszi fel a telefonját. Kinyomoztam a kórház számát, nagy nehezen elértem az osztályt, ahol nagyon sok próbálkozás után közölte valaki, hogy a "néni" (46 éves) jól van, pihen.
Kérem, hogy szóljanak neki, mert reggel volt a műtétje és nem veszi fel a telefont. Azt mondták, hogy nekik erre nincs idejük.
Mondom, hogy ok.
Otthagytam a munkát, beültem az autóba és irány a kórház. Bementem egyből a kórterembe. Anya fekszik, nincs jó bőrben, még mindig nagyon fáj a feje, a kórteremben iszonyatosan meleg van, az asszony nem tud felkelni. Mondja, hogy adjak neki vizet, mert szomjan hal (15.00 volt). Kérdezem tőle, hogy mi újság? Azt mondja, hogy vérzik a branül-je, nem csöpög az infúzió, pedig nyitva van és van is benne, reggel jelezte a nővérkének, aki azt mondta, hogy mindjárt megnézi, ez volt 10.00 körül. Amikor hozták az ebédet kb 12.00 körül, ismét szólt. Az ebédet ugyan nem tudta megenni, mert nem tudott felkelni, annyira fájt a feje.
14.00. körül a nővérhívóval megpróbált jelezni, be is nézett egy nővér, akinek elmondta, hogy még mindig baj van a branüllel, nem csöpög az infúzió és valaki adjon neki inni, mert szétrobban a feje, nagyon szomjas és nagyon meleg van.
Nem adtak inni, nem oldották meg az infúzió problémát.
Ezután egy órával értem be én.
Megitattam, majd kinyitottam egy kicsit az ablakot, hogy ne 32 fok legyen a kórterembe, majd kimentem, hogy utána nézek egy nővérkének az infúzió miatt.
Kinéztem a kórterem ajtaján. A nővérpultnál ült egy nővér, aki felvette velem a szemkontaktust. Mondom neki, hogy "Kezét csókolom, a feleségem már próbált segítséget kérni, de még mindig nem csöpög az infúzió. Azt mondta fiatal hölgy, hogy mindjárt jön.
Ezután eltelt még kb 1 óra, amíg nem történt semmi, nem jött be senki, sőt, be sem néztek a kórterembe.
Közben lehetett hallani beszélgetést a folyosón, mivel a nővérpult szinte a kórteremmel szemben volt, vagy legalábbis maximum 3-4 méterre az ajtajától. Na mondom, úgyis megyek vissza a műhelybe, kifelé megint szólok a nővérkének. Kifelé menet a kórterembe fekvő idős néni (ugyanaz, akit éjjel a mentők hoztak be, mert elcsúszott a járdán (mint kiderült, csombnyaktörése volt) megkért, hogy mivel nincs senkije és nem is jön látogató hozzá, ha másnap jövök, hozzak neki néhány dolgot. Mondtam neki, hogy természetesen hozok. Ja és ha megyek kifelé, szóljak már legyek kedves a nővéreknek, mert már órák óta kérte őket, hogy tegyék tisztába Órák óta feküdt ott a néni a saját piszkában!
Elköszöntem az asszonytól és a nénitől, mondtam, hogy másnap jövök. Kiléptem a kórteremből, egyenesen a nővérpulthoz. Odakönyököltem és a következő látvány fogadott. Három nő ült a pult mögött takarásban, ketten a húszas éveikben, egyikük pedig a harmincas évei vége felé, a telefonjaikon mutogattak valamit egymásnak, heherésztek, poénkodtak, a számítógép monitorján pedig meg volt nyitva a pasziánsz!
Ne, "itt dobta le az agyam másodszor is a gépszíjat"!
Durva hangnemben kértem számon a nővérkéket. Nem vagyok büszke rá, de nem voltam velük nagyon udvarias. Megkérdeztem, hogy végülis minek kell történnie ahhoz, hogy a feleségemet megitassák, megnézzék az infúzióját, vagy ne adj Isten tisztába tegyék a nénit? Küldjem el messengeren a kérést, vagy regyem fel Tik-tok videóra?
Azt már nem is részletezem, hogy a műtét végző doki hogyan szivatott meg minket azzal, hogy olyan napra rendelte be az asszonyt kontrollra, vagy varratszedésre, amikor ő nem is rendelt és a pultnál minket néztek hülyének, akik annyira nyomik vagyunk, hogy rossz időpontban autózunk "fel Pestre" pedig a doktor úr nem is rendel ilyenkor soha!
Amikor az orvos barátainknak ecseteltem a sztorikat, akkor (mivel ők nyilván a másik oldalról is látják a dolgokat) mindig árnyalják egy kicsit a dolgokat, de nekem szilárd meggyőződésem, hogy egyén szintjén is komoly problémák vannak az egészségügyben, pontosan úgy, mint a társadalmunk egészében. Az idősebbek gyakran kiégettek, életuntak, a fiatalok pedig hatalmas ego-val, irreális igényekkel dolgoznak itt is, de sokszor közös pont a "mindent lesz@rok, csak a fizetésem meglegyen" mentalitás. Ilyenkor viszont teljesen mindegy, hogy 300.000, 500.000, vagy 2.000.000 forintot keres valaki. Hivatástudatot és alázatot, nem lehet venni pénzért, az vagy van az emberben, vagy nincs. A magam részéről kisvállalkozóként, családapaként, ugyanezt látom a saját szakmámban.
Szóval nem akarok sem vádolni, sem mentegetni senkit és semmit sem, csak igyekeztem rávilágítani egy másik aspektusra is.
Köszönöm, ha elolvastad az írásomat, örülók, ha leírod a véleményed. A másik történetet is hamarosan leírom, ami a szakorvosi rendelőben történt kezelést részletezi, érdekes tényekkel!
Legyen szép a napotok.