SZÉKELY HIMNUSZ, MIHALIK 100, BESZÉDET MONDTAM AZ EMLÉKÜLÉSEN. (a teljes szöveg olvasható alább!)
Szegeden hunyt el, Szegeden van díszsírhelye Mihalik Kálmánnak, a Székely himnusz zeneszerzőjének. A 100 éve elhunyt zeneszerző emlékezetére konferenciát tartottak a szegedi Dóm konferenciatermében, amelyen én is beszédet mondtam, illusztris előadók között: Lezsák Sándor, Potápi Árpád János, Ferenc Kalmár, Zakar Péter, Izsák Balázs, Kulcsár-Terza József, Kun László, Péter Szilveszter előadásaival együtt.
Itt a beszédem teljes szövege:
"Mihalik 100 emlékülés, Szeged, Dóm Látogatóközpont, 2022. szept. 6.
A székelység érdekeinek megjelenítése régiós szintű nemzetközi szervezetekben
Tisztelt Alelnök Úr! Tisztelt megjelent érdeklődők, együtt emlékezők, köztük székelyföldi vendégeink, barátaink!
Mindenekelőtt Hadd köszönjem meg a szervezőbizottságnak és az emlékülés minden támogatójának, hogy fontosnak tartották ezt a megemlékezést, megszervezték ezt a konferenciát, és ennek keretében lehetőséget kaptam, hogy beszélhessek a nemzetközi szintű küzdelmekről, lehetőségekről, korlátokról.
Közös ügyeinkért mindenki tegye meg, amit tehet, ott és akkor, amikor az élet kinyitja a lehetőséget! Jó a széljárás itt a magyar határon belül ahhoz, hogy megtehessük a lehetségest, sokan meg is tesszük, de ennél sokkal nehezebb megtalálni a szűk mezsgyét, amelyen járni lehet, ha a határon túliakra, a székelyföldiekre – vagy tágabb értelemben a kisebbségben élő magyarokra gondolunk.
Mihalik Kálmán emlékezete ügyében az élet kinyitott egy pár lehetőséget, kezdve attól a mesébe illő rendszerváltás körüli történettől, amit Gál Imre szegedi székelyként élt át Mihalik Kálmán jelöletlen, bozótos sírjának megtalálása kapcsán, mely után kibontották a bozótosból a sírt, kopjafát állítottak, ápolták az emléket itt a Belvárosi Temetőben, az eredeti sírhelynél. Évtizedeknek kellett eltelnie, amíg a köztudatba sikerült lassan bevinni, hogy itt nyugszik a Székely Himnusz zeneszerzője, és kellett a megismertetéshez nálunk, a Megyei Önkormányzatnál egy új szemlélet is. Újabb nagy lépés volt, amikor méltó díszsírhelyet kaphatott Mihalik Kálmán a szegedi Belvárosi temetőben. Azaz sokan tették a dolgukat, amikor kinyílott egy kis lehetőség. S most itt vagyunk, hogy méltassuk a Székely Himnuszt és annak zeneszerzőjét.
A brüsszeli Régiók Bizottsága alelnökeként, az ECR frakció alelnökeként, továbbá a strasbourgi Európa Tanács Önkormányzati Kongresszusa tagjaként, korábbi néppári alelnökeként én is igyekszem megtalálni azokat a bizonyos résre nyíló ajtókat, amelyekbe az ember beteheti a lábát, és feszegetheti a lehetetlennek tűnő kérdéseket: a székelység és tágabb értelemben az őshonos nemzeti kisebbségek ügyét. Egy erdélyi kollégám szavait idézem, aki harcostárs ebben: „Álmainkhoz képest nagyon kevés, de a lehetségeshez képest becsülendő, amit teszünk.” A régiós szintű nemzetközi szervezetek konkrétan nem vállalják fel a nemzeti kisebbségek ügyét, és mindig frusztrációt okoz, amikor ezeket adandó alkalommal mégis képbe hozzuk.
Mit tehetünk mégis?
Strasbourgban, az Önkormányzati Kongresszusban, ahol 47 – újabban 46 – európai ország önkormányzati delegáltjai vesznek részt, és alapvetően az önkormányzatiságról szóló Charta érvényesülésének folyamatát vizsgálják, adott esetben el lehetett érni azt a korábban példa nélküli helyzetet, hogy a székely autonómiáról szóló kezdeményezés több mint egy évig az egyik szakbizottság napirendjén szerepelhessen. El lehetett érni, hogy a véletlenek összjátéka folytán éppen Kisinyovban megtartott kihelyezett ülésre a román tagok megdöbbenésére székelyes furfanggal becsempészhessünk székelyföldi polgármestereket, fontos politikusokkal összeismertethessük őket, hogy az ülésről a román delegációvezető pánikszerűen telefonálgasson haza a miniszterelnökhelyettesnek – jelzem, bennem is folyik némi székely vér, a székely furfang tőlem sem idegen. Aztán a végső kimenetel mégiscsak az, hogy hónapokkal később a bizottság elnöke kijelenti, hogy nem hatásköre az ügy a szakbizottságnak és a kongresszusnak. Igen, de addig, amíg napirenden voltunk, bizony a román próbálkozások valamilyen szinten blokkolódtak! A román diplomácia azonban többnyire előttünk jár ilyen ügyekben.
Mit lehet tenni még? Megharcolni, hogy az európai kisebbségi nyelvekről készítendő jelentést magyar rapportőrnek adják (konkrétan nekem), majd elvégezni az általános munkát, amelynek 90-95 százaléka más európai kisebbségi problémákra tér ki, hogy mégiscsak beletehessük a székelységre, a magyar kisebbségekre vonatkozó példákat is, hogy kijelenthessük, hogy minden európai kisebbségnek ugyanazok a jogok járnak. Hogy a konkrét példákat mutathassunk fel a magyarnyelv-használatának akadályozásáról a székely falvak önkormányzataiban, akár fotókkal alátámasztva. Hogy aztán a tárgyalások során a románok megszervezik, hogy pontosan melyik pontokat kell törölni a jelentésből? Persze. Tudjuk, hogy erősek, láttuk a kávézókban a háttér-megbeszéléseket a franciákkal és másokkal. Mégiscsak elmentünk a lehetséges határáig! Még azt is ki tudtuk provokálni, hogy a román nagykövet diplomáciai lépéseket tegyen a Kongresszus ellen, mivel úgymond „mi az, hogy egy elfogult, magyar rapportőrt merészeltek megbízni ezzel a témával?”. Gondolom, például egy román sokkal objektívebben végezte volna ez a feladatot, ugye?
Vagy amikor sikerült elintézni, hogy lehessen egy székely is tagja a Kongresszus elnökségének, miközben egy magyarországi magyar tagja is volt már. A románok reklamációjára, hogy szabályosan nem lehet két azonos nemzetiségű tagja az elnökségnek, gyorsan megtaláltuk a választ: ő a román delegáció tagjaként kapott alelnöki – később pedig bizottsági elnöki – megbízást, és hivatalosan nincs is nyilvántartva a nemzetisége. Profán módon megfogalmazva: visszanyalt a fagyi…
Sikerült azt is elérnünk, hogy kihelyezett ülést tarthasson az egyik bizottság Székelyföldön, Bálványoson, ráadásul a többnyelvűségről az önkormányzatokban, ennek szépségeiről és nehézségeiről. Voltak, akik a hosszú előkészítő folyamat során minden egyes lépésnél igyekeztek töröltetni a helyszínt és a témát, Aradra cserélve a javaslatot, de a mi lobbierőnk erősebb volt. A sikeres rendezvény kapcsán a 47 országból érkező politikusok fontos ismeretekhez jutottak a székely kisebbségi sorsról, főleg, hogy egyes ellenérdekelt provokátorok ráhozták a biztonsági szolgálatot, a nyomozókat a rendezvényre, hosszasan, órákon át kihallgatva a megyei elnököt és másokat. Ilyen a kisebbségi sors, a nemzetközi közvélemény előtt, akik hüledezve nézik, hogy mi ez az egész. A feljelentők így segítettek bennünket hozzá ahhoz, hogy támogatókat találjunk a külföldi politikusokban.
Szóval lehet akciózni, barátokat keresni. Ezzel együtt is szégyellem, hogy erőnkből többre nem futja.
A másik helyszín Brüsszel, a Régiók Bizottsága, 27 ország önkormányzati képviselőinek részvételével. Itt mit lehet tenni? Ott lehet lenni, abban a szakbizottságban, ahol elvileg, érintőlegesen szóba kerülhet a kisebbségek ügye, be lehet hozni a köztudatba a kérdéskört. Meg lehet támogatni az aláírásgyűjtéseket a páratlanul sikeres európai civil kezdeményezésekhez, fel lehet szólalni az ezekről szervezett napirendi pontoknál, interpellálni lehet a hivatalban lévő illetékes biztost, Jourovát, aki az elhárításban erősebb, mint pozitív hozzáállásban. Szomorú, hogy az ellenszél végül mindig nagyobb, csak hát a hátsó szobákban más irányt jelölnek ki. De lehet folytatni a küzdelmeket, tovább lehet keresni az esetleg résre nyíló ajtókat.
Mint ahogyan azt is lehet, hogy amikor kisebbségvédelemről esik szó bármelyik jelentésben, ami Európában alapból a szexuális kisebbségeket jelenti, mindig beadni módosítókat, hogy terjesszük ki minden kisebbségre, így a nemzeti kisebbségekre is a védelmet. Mindig hozzá lehet szólni, mindig föl lehet hívni a figyelmet. Hadd mondjam örömmel, hogy az erdélyi és felvidéki kollégákkal jól össze tudunk dolgozni, megtámogatjuk egymás szavait, módosítóit. Időnként sikerrel beviszünk egy-egy módosító indítványt például arról, hogy külön, címkézett költségvetést kell biztosítani az önkormányzatoknak a többnyelvűség technikai feltételeinek megoldására. Aztán persze ez mint kívánalom elhangzik, de nem többnyire jelenik meg a Bizottság anyagaiban. Megköszönik, de végül többnyire kihagyják.
Nem vagyok büszke az elért eredményekre. Amire büszke lehetek esetleg, az a lehetőségek maximális, 100%-os kihasználása. Sikerül fenntartani az ügyet, egyre több politikus-társunk legalább érti a témát, amiről korábban azt sem tudta, hogy létezik. De nem jó a széljárás, főleg mostanában nem jó, így hát többre nem futja. Ahhoz térek vissza, amit az elején mondtam: álmainkhoz képest kevés, de mégis mindent megteszünk, amit lehetséges. Azt kívánom, hogy itthon is és minden nemzetközi fórumon is mindig minden lépés legyen megtéve, ami lehetséges! Rajtam nem múlik. A jelenlévőkön nem múlik. Hajrá, továbbra is!
Ennek szellemében említek meg egy gondolatot, amelyet egy kedves barátom vetett fel: közösek a gyökereink. Fejezzük ki ezt szimbolikusan is, a hungarikumként nyilvántartott szőregi rózsatővel, amellyel behálózhatnánk a magyarlakta területeket. Ezt most csak úgy bedobom, gondolkodjunk rajta, vajon megvalósítható-e. Én mindenesetre támogatom!
Köszönöm a figyelmet.