Tények, ellentmondások és a brüsszeli kettős mérce – tisztán kellene látni az uniós források részleges felszabadítása körül

Magyarország végre hozzájut a neki járó uniós források egy újabb részéhez. Ez alapvetően jó hír, a magyar embereknek és a gazdaságnak szüksége van rá, mi is mindig ezt kértük.

Ugyanakkor a mai Magyar Péter – Ursula von der Leyen közös sajtótájékoztató körülményei egyértelmű ok-okozati összefüggéseket tárnak fel a források eddigi visszatartásának valódi, politikai természetéről.

Lássuk tehát a tényket a kirakatpolitika mögött!

Elöljáróban fontos rögzíteni a számokat: a nagyságrendileg 20 milliárd eurós kohéziós keretből 12 milliárdot már korábban, az Orbán-kormány alatt megkaptunk. A mostani bejelentés további 4,2 milliárd felszabadításáról szól, vagyis a teljes keret továbbra sem nyílt meg. Magyarország továbbá, az óriási politikai ellenszél dacára, teljeskörű hozzáféréssel rendelkezett az uniós mezőgazdasági forrásokhoz és a kohéziós pénzek több mint feléhez.

A források visszatartása sosem jogi, hanem tisztán politikai eszköz volt – az uniós intézmények évek óta politikai nyomásgyakorlásra használták azokat.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a következő tények:

Az Orbán-kormány a 27 szupermérföldkőből 22-ben teljeskörűen, 5-ben részletesen megállapodott a Bizottsággal. Ennek ellenére a Bizottság egyetlen eurócentet sem fizetett ki. Azért, hogy a magyar polgárokat es cégeket ne érje kár, az előző kormány a Helyreállítási és Ellenállóképességi Tervben foglalt projektek jelentős részét előfinanszírozta – most ugyanezeknek a projekteknek egy részét fizeti ki utólag a Bizottság, szakmai problémák tehát itt sem merültek fel.

A balliberális fősodor folyamatosan a magyarországi demokrácia hiányát szajkózta, ám az április 12-i, teljesen demokratikus választások és a zökkenőmentes kormányzati átadás-átvétel ezt a nevetséges, politikai-ideológiai kritikát a gyakorlatban cáfolta meg.

Kettős mérce figyelhető meg az alkotmányosság kérdésében is; miközben Brüsszelben a „jogállamiság helyreállítását” és a korrupcióellenes vállalásokat ünneplik, a Bizottság mélyen hallgat arról, mi történik most Magyarországon. A Tisza Párt éppen a magyar alkotmányosság alapjait számolja fel: alkotmány-módosításos politikai tisztogatás zajlik (lásd Sulyok Tamás köztársasági elnök esetét), sérülnek a demokratikus jogok, személyre szabott és visszamenőleges jogalkotás történik (Lex Orbán). A Bizottság korábban ennél sokkal kisebb ügyekben is éles kritikát fogalmazott meg.

A mostani hallgatás oka egyértelmű: a Tisza Párt elfogadta a brüsszeli politikai kereteket és nyomásgyakorlást, a Bizottság pedig cserébe elnézi nekik a jogállami normák sárbatiprását.

A sajtótájékoztatóból egyértelműen kiderült, hogy Magyar Péter elfogadta a migrációs paktumot, ami rendkívül aggasztó. Sőt, további kényes kérdéseket is elhallgat a Tisza Párt: mi lesz például annak a napi egymillió eurós bírságnak a sorsa, amit pont a migrációs paktum végre nem hajtásáért kell (jelenleg is még) fizetnünk?

Ebben a kérdésében nem kaptunk választ, a direkt újságírói érdeklődés ellenére sem, egyik féltől sem. A sajtótájékoztatón Magyar Péter jogászkodva próbálta ugyan magyarázni a migrációs paktumot (ugyanazt a retorikát használva, amit a baloldali-néppárti nagykoalíciótól hallunk az EP-ben), de a jogi csűrés-csavarás továbbra is eltörpül amellett a valódi migrációs válsághelyzet mellett, ami Párizs, Brüsszel vagy Frankfurt utcáin látható.

A színes-szagos, a már megszokott Orbán-fóbiára épített szórakoztatóipari terméknek beillő sajtótájékoztató („abszolút filmszínház”) a választási siker hevében talán most még elmegy, sokan tapsolnak is neki, de a kirakatpolitika nem lesz elég az örökkévalóságig.

Aki ismeri a brüsszeli hétköznapokat, pontosan tudja: a Bizottság sosem szabadít fel forrásokat kőkemény politikai vállalások nélkül.

A magyar és az európai nyilvánosságnak joga van megtudni: mi volt a valódi háttéralku, és mi a politikai ára ennek a brüsszeli megegyezésnek?