Valaki megválaszolná végre azt az egyszerű kérdést, hogy mitől „nemzeti” az a menet, amelynek hangadói minden portál kommentszekciójában rendre kiállnak Zelenszkij – az ukrán színekben elnöki karrierre emelt, születetten orosz anyanyelvű, megválasztásáig ukránul sem beszélő, zsidó vallású színész – és az aranykonvojos, aranybudis maffia köre mellett?

Akkor is, amikor mindez a magyar nemzetgazdasági érdekek sárba tiprásával jár.
Akkor is, amikor Magyarország miniszterelnökét halállal fenyegetik.
Akkor is, amikor hazánkat katonai fenyegetés éri.

Ha ez valóban „nemzeti menet”, akkor talán nem ártana végre világossá tenni: melyik nemzeté?

Mert a menetben kifeszített nagyméretű kék–sárga zászló színei aligha téveszthetők össze a magyarok piros–fehér–zöld trikolórjával. Ahogyan az Európai Parlamentben kék–sárga zászlós pólóban „vitézkedő” képviselőik sem a magyar színeket viselték, amikor az uniós források megakasztása kapcsán olyan mondatok hangzottak el:
„minél rosszabb a magyaroknak, annál jobb nekünk”.

A „nemzeti” menet végén pedig a piros–fehér–zöld zászlók tucatszámra landoltak a kukákban.

Csupán kellékek voltak. Díszletek egy politikai színházban.

Nem szeretik. Nem vitték haza.
Otthon talán zavarnák őket ezek a színek a kék–sárga, a kék mezőben sárga csillagos, vagy éppen a szivárványos identitásuk között.

Mindez pedig fájdalmasan ismerős a történelemből.

Emlékeztek a „bolsevik” szóra?

A jelentése: többség.
A név azonban megtévesztő volt. Lenin csoportja a szocialista mozgalmon belül valójában a párt radikális kisebbségét alkotta. Hogy mi mindent követtek el az álságos „többség” nevében, arról inkább ne is beszéljünk.

És talán ideje lenne végre befejezni a Béke- és az álnemzeti menetek létszámháborúját is. Az egész méricskélés komolyan nevetséges, bármelyik oldalról nézzük.

Mindkét rendezvényen sokan voltak. Ez tény.

Az is tény azonban, hogy a közel kétmilliós Budapest lakosságának jelentős része baloldali, liberális, „politikailag korrekt”, woke nézeteket vall. Számukra elég volt az otthon kényelméből fél – legfeljebb egy – órával korábban elindulni a Hősök terére.

A Kossuth térre érkezők ezzel szemben az ország minden szegletéből jöttek.

Buszokkal.
Vonatokkal.
Saját autókkal.

És volt olyan is, aki három napon át gyalogolt.

Sok órát töltöttek az éjszakai utazással, hogy időben a fővárosba érjenek. A fáradságos nap után pedig újra hosszú órákat utaztak, hogy valamikor éjszaka hazaérjenek.

És mégis jöttek.

Itt voltak.

Akik pedig most nem tudtak eljönni, azok majd április 12-én mennek el – helyben – és behúzzák az ikszet.