Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az idő mértékegysége a pillanat, az emlékek építőköve pedig a kép. Egy pillanat, egy kép. Egy kép, azaz fotó. A nagy idő sok pillanat, a hosszú emlékezet sok fotó, rendezetlen képek végeláthatatlan sora. Hordozza mindenki a saját albumait, új fotókat ígér bele a jövő, a még meg nem élt pillanat, vagy kérlelhetetlenül elveszít belőle régieket az emlékezet. Törlődött fotó, elveszett pillanat, eltékozolt idő…
Aztán szembejönnek a mások képei; azok nyilván már körüljárható valóságukban. Jöhetnek naívan, lelkesen, műkedvelő módon megragadott állapotukban, de a valóságot újrafogalmazóan gyönyörködtető módon is. Más kép, más fotó, más által megélt pillanat. Elkülönülten éljük meg ugyanazt az időt, aminek aztán magunk is részesei vagyunk, hisz magába szív, felszippant, szétáradunk és kiterjedünk egymásban, és nem csak a pillanatok válnak közössé, de a képek is valamennyiünkké. Nézzük, aztán magunkra ismerünk. Nézzük és összekapaszkodik a sajátunkéból valamelyikkel, ugyanazt látjuk meg, csak másnak az irányából. Arcokat látunk és hangok indulnak felénk, mozdulatok sejlenek fel és beszélgetések, másokra törünk és közben magunkat idézzük meg. Napsugarak bukdácsolnak a havas mezőkön és hunyorgunk a vakító fényben, elönt minket a fehér, máshol a sárga, meg a kék; templomok mindenütt idézve az örökkévalót, valamint testek és kő, terméskő és terméstest, a kezdet és a vég, minden, ami pillanat és ennek fénytörésében minden, ami örök.
Megjárjuk itt a Városházán a folyosókat és a lépcsőfordulókat, szemezgetjük a pillanatokat, és előbb adagoljuk túl magunkat, mint ahogy függővé válnánk. Nincs rendezőelv, egyben kapunk meg mindent, ránk borul az album és kimért kegyetlenséggel szembesít minket magunkkal, üzeneteket ad át és érteni véljük, hogy mindaz, amit látunk, azok mi vagyunk. Hangulatok kerülnek elő, illatok, zajok, töröltnek vélt veszett pillanat és megkerül az eltékozolt idő. Szemezgetjük a képeket és messzebbre látunk, többek leszünk a másokból és magunkból megtalált pillanatokkal.
Dőzsölünk a színekben, elveszünk a részletekben és előkerülünk az épületek mögül, a fák közül, az árnyékból vagy a vakító fényből, egyszerre vagyunk a képek között és a képekben, vacogunk és érezzük a forróságot, pironkodunk, mert vizslatjuk a ráncolódó leplek mögül kibukkanó harsogó szépet, megpihenünk, játszunk, nyerünk és veszítünk.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt vagyunk. Itt vannak a pillanatok és itt vannak a képek. Velünk az idő és velünk az emlékezet. Az a sok szín, az a sok hang pedig, ami itt cikáz körülöttünk, az maga az élet.
Bolyongjanak és keressék a szépet és a megrendítőt a közösen megélt pillanataink között! Jó mulatást kívánok!