Kimentem, hogy elbúcsúzzak tőle. Igazi forró, nyári idő volt, érett, nehéz színekkel gazdag augusztus; készülődött a másnapi ünnep, az egyenpólóban feszítő munkatársak talán épp a főpróbát tartották a vadonatúj épületekben, a Várkertfürdő megnyitójára készült a fél város… mi meg talán százan „strandoltunk”: ültünk a törölközőinken vagy sétáltunk körbe emlékeket rendezgetni messzi esztendőkből, amikor még szembejött mindenki a medence körül, aki számított a városban, amikor nagyobb választás nem lehetett, mint zárásig húzni az időt a ritkuló fürdőzajt figyelve. (Oké, hazafelé a fagyi – a gyümölcs a Fodornál vagy a csoki-vanília gépfagyi a Békéből még része volt a programnak.)
Kimentem, mert szolgált hetven évet; megöregedett, öregségében még a vendégei is magára hagyták; az utolsó évek már a lassú agóniával teltek. Kinyílt a világ, az akkor épülő új fürdők mellett vállalhatatlanul kopott lett, az olyan világi hívságok, mint a csempe vagy a vízforgató, elérhetetlen célokká lettek.
A Várkertfürdő megnyitásával a régi strand bezárt. Ha nincs a Várkertfürdő, egy-két évet még vegetálhatott volna, de a régi vendégek addigra már régen lemondtak róla: megcsalták, magára hagyták. Maradtak az emlékek és az idő múlása feletti átkozódás. Aztán elmúlik ez is, meg az is: a régi strand pedig elfoglalja helyét abban a városban, ahonnan továbbállt a mai. Ott lesz vele a Jókai Mozgó, a vihar kidöntötte nagy platán, a falelátó az Erzsébet ligetből, a diadalív, a Gróf úti nyárfasor és a kishidak keresztezte mederben lappangó Tapolca is. Meg ezernyi fogyatkozó emlék. Meg egy kicsit ott leszünk mi is…
(Mi, pápaiak a Városházán - pártállásra tekintet nélkül - egyetértettünk abban, hogy ez az állapot így nem maradhat. A közös felelősségvállalásnak, az együtt gondolkodásnak előbb-utóbb meglesz az eredménye!)