Rendszerkritika – A nagy becsapás, avagy a bosszú motivációja

Kielégülést hoz-e a bosszú?

Az elszámoltatás közérdeket szolgál(na), a bosszú önérdeket szolgál (majd), még akkor is, ha az utóbbit az előbbi köntösébe csomagolják. Legyen ez a kulcsmondat, a fő tétel.

Most sokan személyes bosszúvágyukat öltöztetik át, színezik magasztosra. A hazáért ugyebár, mi másért. Tizenhat év frusztrációja – vélt vagy valós alappal – most robban. De valóban érdeke-e a hazának, hogy nyilvánosan szégyenítsék meg, akár vélt bűnökért is, az előző rendszer közszereplőit? Kívánatos-e a lengyel út? Ott speciel nem jött be.

Ha a hazáért történne mindez, akkor tömegek lelke szabadulna fel. Ha viszont az egyénért történik (majd), akkor marad a frusztráció.

Az elszámoltatás jogi nehézségei közismertek: papíron minden rendben. Gyurcsány Ferenc sem lett elszámoltatva, pedig lövetett, kardlapoztatott, és a rezsimje csőd szélére sodorta Magyarországot. Orbán Viktor alatt viszont soha, egyetlen tüntetésen sem – volt az bármily durva, obszcén vagy agresszív – nem görbült haja szála senkinek. És nem mellesleg a csőd szélén sem billegünk, sőt. 25 ezer milliárd forint tartalékkal kerül átadásra a büdzsé, számtalan és elvitathatatlan érdemi és valós eredménnyel - melyekről Magyar Péter is azt ígérte, megtartják -, és az uniós tagállamok listáján közepes államadóssággal. Tehát egy konszolidált állam kerül az új hatalom kezébe. A lelkekben viszont sok minden dúl, csak épp konszolidáció nem.

Orbán Viktor a bosszúról, a hátrafelé nézegetésről azt mondta: fölösleges, mert csak elviszi a fókuszt a jövőről. Ebben több igazság rejlik, mint sokan hajlandók elismerni.

Ruff Bálint lett a Miniszterelnökséget vezető miniszter Gulyás Gergely után. Magyar Péter korábban azt állította, nem fog együttműködni a régi rendszer arcaival. Aztán mégis.

Ruff így fogalmazott: „Nekem azzal van dolgom, hogy az igazságszolgáltatás elérje azt a bandát, ami az országot legalább húszezer milliárd forinttól megfosztotta.”

Az elszámoltatás higgadt, tárgyszerű és bizonyítékokra épül. A bosszú indulatos, kollektív, és látványt akar. Az egyik rendet teremt, a másik új sérelmeket gyárt.

És mindig módfelett gyanús, amikor valaki előre ítéletet hirdet, listáz, bélyegez, „bandázik”, és már a tárgyalás előtt kiosztja a büntetést. Az nem jogállam, hanem vérszomj elegánsra csomagolva. Elnézést, Virág elvtárs, ez az ítélet...

A kérdés végső soron az, hogy a hazáért történik-e mindez, vagy a sértett egóért? Ha a hazáért, akkor intézmények erősödhetnek, normák születhetnek, és tömegek lelke szabadulhat fel. Ha az egyénért/egyénekért, akkor marad a frusztráció.

Filozófiailag a bosszú egyik alapparadoxona, hogy azt ígéri, amit nem tud teljesíteni. Azt sugallja: ha a másik szenved, te megkönnyebbülsz. Ha a másik megalázódik, benned helyreáll a rend. Ha a másik veszít, visszakapod, amit vélt vagy valós értelemben elvettek tőled. Csakhogy ez nem történik meg.

A bosszú ugyanis nem adja vissza a múltat, csak újrajátssza azt. A sérelmet nem szünteti meg, legfeljebb felcserélődnek a szerepek.

Nietzsche ezt ressentimentnak nevezte: a hosszan hordozott sérelem erkölcsi és politikai energiává alakul. Ilyenkor az ember már nem önmagát akarja építeni, hanem a másik bukásából akar élni. A fókusz nem a saját teljességen van, hanem az ellenfél megsemmisítésén. Ezért hiába győz, nem jut nyugvópontra. A győzelem külső, a hiány belső.

Most, a nagy politikai felhatalmazás után is vérszomj lüktet sok tiszásban öröm helyett. De miért? Mi hiányzik nekik?

Hát legfőképp a pozitív jövőkép.

Ha egy közösséget túl sokáig az ellenfél elutasítása, megvetése, gyűlölete tart össze, akkor győzelem után érzelmi vákuum keletkezik. A „nem ők” identitás már kevés, a „mi vagyunk” pedig még nincs meg. Hogy meglesz-e? Az a jövő zenéje.

A bosszú vágya negatív érzelemre épül, ami kiváló üzemanyag a mozgósításhoz, de rossz alapanyaga a beteljesülésnek. Dühből csak menetelni lehet, országot építeni nem.

A győztes tábor, 3,2 millió ember továbbra sem boldog (hogy a másik 2,8 millió szavazóról ne is beszéljek). A belső hiányt az erős felhatalmazás sem pótolja. Akit sokáig a harag tartott életben, az a győzelem után hirtelen célt veszít. És könnyen meglehet, hogy új ellenséget keres.

A bosszú mindig azt mondja: még egy lépés, még egy büntetés, még egy megalázás, és végre megnyugszol. De a megnyugvás sosem a másik szenvedéséből születik. Ahhoz építésre volna szükség.