Holnap a Fideszre szavazok.

Nem azért, mert a rendszer hibátlan. Hanem azért, mert a Tisza Párt semmit nem tud, amit a Fidesz ne tudhatna — ha valóban megérti a választók üzenetét. A délutáni bejegyzésemben arról írtam, miért kell saját kútfőből gondolkodnunk; most arról, hogy ez mit jelent a szavazófülkében.

Amit a Fidesz épített, az valós. Egymillió munkahely. A foglalkoztatás 55-ről 75 százalékra emelkedése. A minimálbér megnégyszereződése. Háromszázharmincezer naperőmű — 2010-ben ennek az ezrede sem volt. Kétszázezerrel több gyerek: a termékenységi ráta az EU-átlag alól fölé került — miközben az EU átlagát részben a bevándorlók magasabb termékenysége húzta fel. A bűncselekmények a felére csökkentek. A passzív szociális transzferek helyett közmunka és családi adókedvezmények — formatív logika: ne járadékot adj, hanem cselekvésre ösztönözz. A diplomáciai csatornák fenntartása Moszkvával, Washingtonnal, Pekinggel — miközben az EU a sajátjait elvágta — nem gyengeség, hanem a szuverenitás gyakorlása. A szomszédságpolitikában — szerb–magyar megbékélés, V4 — egy kis ország a reálpolitika maximumát hozta ki.

2020-ban költöztem haza Bécsből a családommal. A számok voltak az egyik ok. A másik: azt láttam, hogy itt van esély olyat építeni, ami máshol nem lehetséges — ha a teljesítményhez formáló mélység is társul.

De a kétharmadnak korlátai is vannak. Yuval Levin — akinek könyvéből (A Time to Build) a formatív–performatív megkülönböztetést átvettem — a 2020-as amerikai választás napján írta a New York Timesban: a legmélyebb problémákat nem választás oldja meg, mert ami szétesett, az közösségi és intézményi. A formatív intézmény az, ahol feltehető a kérdés: mit kellene tennem az adott szerepemben? A performatív intézmény az, ahol mindenki önmegvalósít és szerepel a feladata helyett. Tizenhat év korlátlan hatalom mellett a szavak a közösségről szólnak, de az intézmények egy része a hatalomról. Ez nem a politikai irány hibája — ez a korlátlan hatalom természetrajza.
A délutáni posztomban Madách Tragédiájának mélyebb rétegeiről írtam, de a négy karakter a politikai táborokra is lefordítható.

Lucifer szétszedi az utópiát — de sosem épít. A Tisza dekonstrukciója jogos, de civilizációs válasz nélkül Lucifer munkáját végzi.

Ádám minden bukás után újra próbálkozik — a Fidesz a legjobb pillanataiban: civilizációs igény, bátorság, reformkészség. De kétharmad nélkül, visszajelzésre kényszerítve, jobb lesz.

Éva az, ami az embert megtartja. Láttuk, mi történik, amikor ezt a szerepet is performatívvá teszik — valódi nyomás alatt nincs tartás. A Tisza is keresi — de nem ott, ahol megtalálná.

Az Úr személyes eszközöket ad — de az intézményi tartalmat nekünk kell megtalálnunk. A harmadik reformkor erre válaszol.

Az EU nem gyógyír — de a Trianon utáni seb gyógyítható. A Minority SafePack-et 1,1 millió aláírással nyújtották be — elutasítva. A Nemzeti Régiókat 1,3 millióval — szintén. Az EU performatív gépezete nem tud mit kezdeni formatív közösségekkel. Orbán tihanyi beszéde, amelyben Simion „keresztény Európa" melletti kiállását méltatta, taktikailag vitatható; az erdélyi magyarok jogosan szavaztak Simion ellen. De a Trianon utáni kölcsönös sérelem torzulás, nem végső valóság — és a gyógyulás jelei látszanak. Románia az idén — AUR és RMDSZ közösen — megszavazta a Hunyadi János-emlékévet. Ahol a bilaterális diplomácia valódi partnerekre talált — Szerbiában, Szlovéniában, a román Hunyadi-gesztusban —, ott ez az alap működik.

A fiatalok nem ellenség — visszajelzés. Hetvenöt százalékuk a Tiszára szavaz, nem azért, mert a Tisza valamit tud, hanem mert a Fidesz valamit nem mutatott meg. A Hajdu Mártonnal — a Tisza EP-delegációjának vezetőjével — folytatott nyilvános vitámban (itt a FB-on) nem tudta cáfolni, hogy Magyarország 80%-os államadósságról indulva, befagyasztott EU-források mellett egyszerre csökkentette az adósságát és a reálbér-növekedésben az EU élmezőnyébe került — miközben a régiós versenytársak teljes EU-forrásokból, hitelből növelték az adósságukat. De 2900 röhögős reakció érkezett a tényekre, 341 like-kal szemben. Nem a tények a gyengék — a bizalom és hitelesség omlott össze.

Az elveszített értelmiség a legsúlyosabb tünet. Az óellenzék megsemmisítette önmagát — de a Tisza volt fideszesekből és kiábrándult konzervatív értelmiségiekből állt össze. Stumpf András — akit a Heti Válasz Műhelyből, a közös szellemi közegünkből ismerek — tegnap azt írta: „Orbánnak és rendszerének mennie kell." De mit akarnak konzerválni? A Scott–Amundsen-párhuzamnál maradva: ők Scott hősiességéről írnának cikkeket — és Zelenszkijéről, aki szintén Scott: heroikus, de a nyugati univerzalizmus keretein belül harcol, annak minden korlátjával. A levitézlett angolszász modernitást akarják visszaállítani, nem a mélyebb európai hagyományt megújítani. A Fidesz hibája viszont az volt, hogy reakcióssá vált, mielőtt megtalálta volna a rekonstruktív eszmét. Mindkét oldal elveszítette a formáló mélységet — csak más irányból.

A Mandinerbe és a Heti Válaszba is írtam. Mindkét világot ismerem. Ami hiányzott, az nem a kritika, hanem az intellektuális válasz a jogos felvetésekre. Ezt kísérelem meg most.

Stumpf „Kelet vagy Nyugat" keretezése hamis alternatíva. Európa a két világháborúban elveszítette nagyhatalmi státuszát, és gondolkodását az Amerikából visszaimportált progresszív ideológia bénítja. A Fidesz a versenyképesség oldalán próbálta befolyásolni az EU-t, de az a korábbi világrendbe kapaszkodik. A Fidesz sara viszont az, hogy a szellemi gyökereket sem ápolta — pedig Madáchtól Teilhard de Chardinig egy mély hagyomány áll rendelkezésre, amely sem a progresszív önfeladással, sem a performatív szuverenitással nem azonos. Az amerikai posztliberálisok — Vance szellemi köre — visszanyúlnak Arisztotelészhez, de nem ismerik el az európai folytatást. A magyar szellemi hagyomány az, ami ebből hiányzik nekik — de csak akkor, ha élünk vele.

A harmadik reformkort hat éve javasoltam a Magyarország 2100 tanulmányomban (MCC Press, 2021) — a Szent István-i államalapítás és a széchenyi-i modernizáció mellé. A digitális honfoglalást is javasoltam — azt átvette a Fidesz, a harmadik reformkort nem. A digitalizáció formatív megújulás nélkül üres program maradt. A családpolitikában is ez a következő lépés: a pénzügyi ösztönzők szükségesek voltak, de a formáció — a párválasztási kultúra, a generációk közötti bizalom, a férfiak családi felelősségre nevelése — az, amire most van szükség.
Ezen dolgozunk. Most.

Az a felhatalmazás, amelyet a Fidesz 2010-ben kapott, talán még nagyobb változást is eredményezhetett volna. De lehet, hogy az a tudás csak most áll rendelkezésre — és a kétharmad elvesztése az a pillanat, amikor elkezdődhet valami, ami fontosabb a hatalomnál.

Holnap szavazzunk Fideszre — és holnapután álljunk oda követelni: ne csak küzdelmet és bizalmat, hanem intézményi tartalmat. Kapisztrán János nem Nándorfehérvár falain állt — a Száva túlpartján formálta a parasztokból keresztes hadsereget, akik saját elszántságukból rohamoztak. Hunyadi a várból tört ki. Kétfelől csaptak le — az ember formálása és a politikai hatalom együtt győzött. 570 éve minden nap megszólal a déli harangszó ennek emlékére. A nemzet nem egy párt tulajdona — hanem a „mi", amelyen keresztül felismerjük egymást — és amely holnapután is áll.

Küzdj, és bízva bízzál — de most már tudd is, hogyan.