Arra már nem emlékezem, hogy a kisdobos vagy az úttörő igazolvány volt-e az első fényképpel felszerelt személyes okmányunk, de arra mindenképp, hogy annak elkészültét fotózás előzte meg. Betereltek bennünket a tókerti iskola zsibongójába, aztán szépen sorban egy székre ültettek minket, villant a vaku, néhány nap múlva pedig megérkeztek a kész képek is.
Aztán elkészültek a képek a személyi igazolványunkba (igen, akkor még arcképes volt a flepni), az érettségi tablónkra, a ballagásunkról és az esküvőről a családi fotóalbumba. Sokasodtak a helyszínek, mások voltak a körülmények, de a szereplők közül ketten ott voltunk: ott voltam én és ott volt a „Babos”. Sokaknak van meg ez az élménye az egymásra következő pápai generációkból, sokaknak felemlíthető privilégiuma lett a főszerep a tízezer számra készült portrék valamelyikén; én is főszereplő voltam, meg te is, meg te is, meg te is, a szereposztásból csak a fotós személye nem változott, ő maradt a „Babos”.
Harminc éve kezdtünk együtt dolgozni, akkoriban oldódott közvetlenné a köztünk lévő korkülönbség, akkor lehetett nekem is Jancsi, és hozta a szerkesztőségekbe, először a Pápai Hírlaphoz, aztán a Pápa és Vidékéhez a különböző eseményeken készített fotókat: tulajdonképpen végigfényképezte a város elmúlt évtizedeit.
Rengeteget beszélgettünk; megmutattam neki egyszer az első rólam készített fotóját, hát… azzal mentegetőzött, hogy hozott anyagból dolgozott… mindig volt stílusa, tulajdonképpen kortalanul lebegett át közös évtizedeinken, sokan irigyelhették, ahogy élt, de sokan értetlenkedtek rajt, hogy csupa istentelen dolgot művelt, amíg fiatalabb volt, de akkor is, amikor idősebb. Autóversenyzés, ejtőernyőzés, fotózás, a szabadság, ami egyszerűen áradt az aurájából, az élet szeretete, az örök derű, ami a világából látszott.
Sokakkal együtt olyan kapcsolatot kell most lezárnunk, aminek az elszámolásánál azt állapítom csak meg, hogy én maradtam az adós.
A város kevesebb lett egy picit. Mindent köszönök!
Nyugodj békében, barátom, legyen neked könnyű a föld!