🏳️‍⚧️ A transzneműek nem egy elnyomott kisebbség

Nagy-Britanniában „minden állampolgárnak ugyanolyan, egyenlő jogai vannak, függetlenül attól, hogy nőként azonosítják magukat, vagy mosómedveként” – írja Jo Bartosch a Spiked weboldalán annak apropóján, hogy a közelmúltban több száz transznemű aktivista tüntetett Londonban a miniszterelnök Downing Street-i rezidenciája előtt.

A demonstrálók hiába lengették babakék-rózsaszín zászlójukat és skandálták az unalomig ismert szlogenjeiket, arra a kérdésre nem tudtak választ adni, hogy mégis mely joguktól fosztotta meg őket a többségi társadalom.

Igaz, egy közelmúltban hozott kormánydöntés továbbra is engedélyezi a transzneműség pszichiátriai kezelését – míg a homoszexualitás esetében betiltja az ilyesmit –, de szigorúan csak önkéntes alapon. Ezen felül az elmúlt évben csak egy olyan dolog történt, ami kiválthatta a transzaktivisták dühét, nevezetesen az, hogy Liz Truss – akkor még egyenlőségügyi miniszterként – 2021-ben megvonta a transzjogi aktivistacsoportok különleges hozzáférését a kabinethez. Azaz mostantól nekik is ugyanúgy sorba kell állniuk és időpontot kérniük, mint a többi „egyszerű” halandónak.

Bartoschnak nagyon úgy tűnik, hogy a transzaktivisták nem az egyenlőségért, hanem a külön, csak nekik járó privilégiumokért tüntetnek, és valójában arról van szó, hogy mivel különlegesnek érzik magukat, már az egyenlő elbánást is elnyomásnak érzik. Nem képesek azt sem felfogni, hogy azok az előjogok, amiket maguknak követelnek, valójában más állampolgárok természetes jogait is csorbíthatják. Vegyük a leggyakrabban elhangzó követelésüket, mely szerint ők maguk határozhatják meg azt, hogy mely nemhez tartoznak. Ennek elismerése ahhoz vezet, hogy csorbul a nők azon joga, hogy a kizárólag nőknek fenttartott mosdókat, öltözőket szabadon használják, anélkül, hogy biológiai férfiak ott megzavarnák őket.

Bartosch arra is felhívja a figyelmet, hogy kik választják a transzneműséget. Nem többgyermekes családanyák gondolják hirtelen azt, hogy ők valójában férfiak, hiszen az ő napjaikat sokkal fontosabb tevékenységek foglalják le. A szerző meglátása szerint inkább a jómódú, egyedülálló, középkorú, perverz hajlamú férfiak döntenek a nemváltás mellett, illetve a bizonytalan, zavart fiatalok próbálkoznak még ilyesmivel.

Ugyanakkor ezek a csoportok a kritika és a szkepticizmus legudvariasabb formáit sem tűrik. Ha bárki megkérdőjelezi a nézeteiket, elszabadulnak az indulataik, dühhel és gyűlölködve fordulnak a kritika forrása felé. Pedig éppenséggel sok mindennek örülhetnének is, hiszen az Egyesült Királyságban a törvény garantálja számukra az egyenlő jogokat és tiltja a hátrányos megkülönböztetésüket.

„A transzaktivisták nem >>jogokat<< követelnek. Privilégiumokat és engedelmességet várnak el” – zárja sorait Bartosch.