Emlékeim a múltból.
Sajnos én korán elvesztettem a szüleimet, még nagyon fiatal voltam.
Gyerekként mindenszentekkor édesanyámmal jártunk a temetőbe. A sok-sok gyertya csillogó fénye miatt megmaradtak az emlékek.
Ez még a Kádárkorszak vége felé volt, amikor mi voltunk a legvidámabb barakk.

Nagyszüleim és más eltávozott rokonok sírját feldíszítettük krizantém virágokkal, amiket szüleim termesztettek.
Mindig kértem édesanyámat, hogy a gyertyákat csak később, este felé gyújtsuk meg, mert nagyon tetszett a szinte nappali világosság a temetőben, amit a milliónyi gyertya fénye adott.
Emlékszem felöltöztünk a szép ruhákba amik a turkálóból voltak ugyan, de nem zavart, örültünk az apró dolgoknak is.
Este kimentünk újra a temetőbe. A távolba tekintve látható volt a szomszédos település is, mert ott is csillogtak, ragyogtak a mécsesek.
Nálam papírtasakokban voltak a gyertyák amiket sírról sírra vittem, gyújtottam.
Nem tudtam, hogy közben gondolkozni, imádkozni kell. Nekem ez még nem arról szólt.
Csendes volt, békés, és nyugodt mindenki, és minden. A pillanatképek megmaradtak.

Azóta eltelt lassan 40 év.
Az emlékek nem kopnak. De azóta én is megállok mindenszentek és halottak napján, és pár percet merengek. Elmondok egy imát, és az eltávozottakért egy-egy gyertyát gyújtok. Sajnos szüleim nem élhették meg, ahogy felnövök.
Nem láthatnak boldognak, mert nekik nyilván ennyi is elég lenne.
De én hiszem, hogy fentről látnak és büszkék rám.
Arra aki lettem. És arra amit elértem.