“A Muntye-tető ormára felérve, legelőbb is a szent László emlékével kapcsolatos Patkós-kőre sietünk, mint olyan helyre, mely a tordai hasadék legclassicusabb pontját tárja fel. E tájt harczolt – mond a hitrege – szent László a pogány kúnokkal, kik a Muntye-tetőn hadállást foglalva, onnan zsákmányolták és pusztitották a vidéket. A hon- és hitvédő szent király be nem várva serege zömét, a rendelkezésre álló csekély elősereggel rontott reájuk s muntyei erőditett táborhelyüket elszánt rohammal bevevén, az ott levő őrizetet mind kardra hányta és a magyar foglyok ezreit kiszabaditotta; de alig hangzott el a győzelmi tárogatója, a midőn Peterd és Berkesz felől két nagy kún tábor rohanta meg és szoritá két tűz, vagy inkább nyilzápor közé a kisded magyar sereget, mely, bár a hősiesség csodáit művelte, utóvégre is hátrálni volt kénytelen; de mindenütt meredek sziklafalak állták útjokat s igy menekülésre gondolni nem lehetvén, hősies védelem közt hullottak el a százszoros ellenség csapásai alatt. A győztes kúnok már a sereg nélkül maradott szent királyt is űzőbe vették, már nyomába voltak, kopjáik már-már érték a király testét, a midőn ennek egy egéhez emelt fohászára a hegy repedni kezdett, a király táltos lova – patkóját mélyen a sziklafokba nyomva – még átugrotta a nyiló hegyélt, mire a repedés mind szélesebbre nyilt s áthatlan örvényt vont a király és üldözői közt, kik rohanó lovaikat visszatartani nem tudván, mind a mélységbe zuhanva pusztultak el. Ott mutatják most is szent áhitattal – a hasadék fölé kiterhelő egyik sziklafokon – a király táltos lovának patkónyomát, egy valóban patkóalakú bemélyedést, a mely azonban oly nagy átmérettel bir, hogy egy ilyen patájú ló elefántnak is beillenék."

A Tordai-hasadék leírása Orbán Balázs tollából, 1868-ból (A Székelyföld leírása).